A lírai mű dikciójának és a szavak hangtestének akusztikus materialitásában, illetve, másfelől, a ritmus, repetíció, rím és metrika érzékleti hatásaiban nem is igazán az a különös, hogy az olvasott hangzás és a szöveg atmoszferikus jelenlét-szignáljai ugyanolyan intenzitással érhetik el az (őket csupán közvetve észlelő) olvasástapasztalatot, mint a panaszos vagy ujjongó – ám úgyszintén közvetített – hegedűhang. E hatások irodalomspecifikus, poetológiai leírásában jelenleg meglehetősek még a hiányaink. Mégis mérvadó lehet az arra irányuló vizsgálódás, hogy egyfelől vannak-e olyan számottevő változások a materiális effektusok jelentésképződési részesedésében, amelyeknek költészettörténeti relevanciájuk van. Erre irányuló átfogó kutatások híján tárgyunk szempontjából elegendő itt azokra a hatástörténeti vizsgálódásokra emlékeztetni, amelyek az 1900 körüli korszakküszöb jelentőségének és következményeinek különféle irányú feltárására vállalkoztak. Gyakran anélkül egyébként, hogy okvetlenül a líra esztétikai tapasztalatának összetevői – vagy azok egymáshoz való viszonya – álltak volna a középpontjukban. Másfelől, mivel a szövegpartitúra kondicionálta (az abban „szunnyadó”) látvány mindig csak a költői kép hangtestén, illetve a hangoztat(hat)ó dikció meloszán keresztül evokálható,1 a látványvilág sohasem steril és atmoszféramentes képi struktúraként képződik meg a befogadásban. Mivel a szöveg mindig csak a – némán is – hangoztató olvasásban válik művé/műalkotássá,2 kitüntetett jelentősége van annak, hogy a melosz és az opszisz effektusai miként érik el az érzékelést. Az opszisz és a melosz olyan műnemi artikulációs formái – egyszersmind médiumai is – a költeménynek, amelyeket a maguk többszörös kölcsönösségében nem külön-külön tapasztal meg a befogadás. Összekapcsolt ellentétességük voltaképpen a líra befogadásának azt a kettős adottságát viszi színre, hogy a vers maga is hangzó és látható materialitásként hív elő látványt és hangzást.3