Annak, hogy egy irodalmi szöveg „üzenete” miért nem hozható stabil fogalmi alakra, nemcsak abban van a magyarázata, hogy jelentés és mondás hogyanja eminensen éppen az irodalomban bizonyul elválaszthatatlannak egymástól. A fogalmi megrögzíthetetlenség abból is következik, hogy a csak a nyelvi hangzás performatívumában megszólaló jelentés utalásmozgása sohasem teszi lehetővé a megértésnek azt a formáját, amely ezt az utalásmozgást a mű kész mivoltát lezárultként előállító (meg)képződéssel azonosítja. Az irodalmi mű keletkezettségként értett képződményi létmódja azért nem a kész mivoltnál célba érkező és befejeződő konfigurációk esete, mert belső jelentés- és hangzásviszonyok artikulálta egész dinamikus összeilleszkedését ezek a konfigurációk nem „befejezik”, hanem rendre és állandóan képesek újraalkotni. Ahol ez a dinamika hiányzik vagy megszűnik, nagyjából az a helyzet áll elő, amellyel Walter Benjamin egykor – nem minden tekintetben védhető módon, de alapos okkal – a rossz műfordításokat jellemezte. Nevezetesen, hogy ezek „nem közvetítenek egyebet, mint a közlést – tehát a lényegtelent”.1 Az esszével vagy az értekező szöveggel ellentétben viszont maga a műalkotás sajátságos időszerkezete gondoskodik arról, hogy jelentős műveknél ne következhessék be ilyen befejezettség. A lezárultság végleges befejezettsége innen tekintve pontosan azokat a műveket fenyegeti, amelyek bizonyos recepciós „közmegegyezéstől” kísérve bizonyultak egyetlen formulára hozhatónak. Az ilyeneknek rendszerint azért zárul le egyszersmind az érdemi értelmezéstörténete is, mert – mint néhány kivételtől eltekintve például Móricz regényeié – narratopoétikai esendőségük évtizedek múltán sem támasztott alá többet annál, hogy például a Rokonok a panamák lápvilágának leleplezője. (Ez utóbbi persze lehet értékszempont is annak szemében, aki az egyik fajta progresszió kibontakozásával azonosítja a modern magyar regény történetét.)