Kulcsár Szabó Ernő

Mi a műalkotás?

A kánon „történése”

Az irodalmi rendszer környezeteként működő kulturális-ideológiai hálózatban a szaktudomány mindössze képviselni képes a szövegek poétikai autonómiáját, nem pedig érvényesíteni. Mielőtt azonban a kánon viselkedésének kérdéseibe bocsátkoznánk, érdemes tisztázni, hogy az irodalom hatástörténeti valósága egyszerre kiindulópontja két olyan külső „kánonhordozó” instanciának is, amelyek jelentős tartalmi érintkezés jegyében ugyan, de eltérő kánoni intenciók érvényesítésében érdekeltek. Az olvasóknak az a művelt, de nem professzionális, erős mediális támogatással tájékozódó rétege – s azon belül annak csoportjai –, amelyet az úgynevezett műveltségi kánon hordozójának szokás nevezni, még akkor is a legszilárdabb „bázisa” a nyelvközösségi kulturális identitás értékrendje szerinti kánonnak, ha a kanonikus olvasmányokhoz való viszonyuk különbözik egymástól. Nem minden művelt olvasó tartja éppoly vitathatatlannak Petőfi vagy Jókai rangját, mint Kemény Zsigmondét vagy Arany Jánosét, miközben egyaránt „klasszikusként” tartja őket számon. De Móricz vagy Németh László hívei sem szokták megkérdőjelezni Babits vagy József Attila kánoni jelentőségét. Ez a különbözés itt nem olyan mértékű, hogy értékszemléleti premisszáik – elsősorban a magas irodalomhoz tartozás szempontjából – kizárnák egymást. Ugyanakkor a magas irodalomhoz tartozás dolgában Ignotus novelláit még azok sem helyeznék Kosztolányi elbeszélései elé, akik művészeti értéket látnak az irodalmi „progresszióban”, vagy ízlésszerkezeti okokból idegenkednek a humán relativizmus következtetéseitől. Sőt irodalmi értékesség tekintetében – olvasóik erősen eltérő kulturális tájékozódása ellenére – még a Nyugat és a Napkelet sem törekedett a magas irodalom örökölt esztétikai alapelveinek felülvizsgálatára. Lényegében ezzel biztosították a saját kánonjaik közötti érintkezést, sőt bizonyos fokig az átjárhatóságot is.1

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2022

ISBN: 978 963 454 812 6

Irodalom

Azon túl, hogy legelőször is nyelvi képződmény, az irodalmi műalkotásnak nincs időtlen lényege. Ugyanakkor minden nagy korszakban lényegi ismérvek alapján tekintünk műalkotásnak egy szöveget. Az értelmezés gyakran mégis úgy lát munkához, mintha már mindig is tudná, mi és miként tesz műalkotássá egy szöveget, sőt, mintha eleve elintézett kérdés volna, hogy mi számít műalkotásnak egyáltalán. Kivált pedig nagy műalkotásnak. A könyv a strukturalizmus nagy hatású térbeli műfogalmával szemben a – szöveg és az olvasás köztes terében megképződő – műalkotásnak abból az időbeli létmódjából indul ki, amely a művészeti ágak közül egyedül még a zenének sajátja. A létmódja felől megvilágított műalkotás ugyanis a maga kettős időszerkezete jóvoltából egyszerre van belefoglalva az olvasási eseménybe és beillesztve a költészet szűntelen mozgásban lévő hatástörténetébe. A kötet előbb a szöveg művé válásának problémáit tárgyalja, majd olyan irodalmi olvasásmódra tesz kísérletet, amely megkerülhetetlennek tekinti a közlés hangolt beszédszerűségét s vele a dikció, a modalitás, a ritmus, a prozódia, a dallamvonal és a frazírozás poétikai teljesítményét. Mert nélkülük a műbeli igazság nem művészetként történik meg velünk. A költészetben Rilke, Babits, Benn, Szabó Lőrinc és Nemes Nagy, az epikában Stendhal, Tolsztoj, Flaubert, Hamsun, Kosztolányi és Márai alkotásai állnak az értelmezések előterében. A szakmai értékelésből: „A bonyolult összefüggéseket világos okfejtéssel tárgyaló, módszertani értelemben is hiánypótló könyv nemcsak a szakemberek és a művelt közönség köreiben találja majd meg érdeklődő olvasóit, hanem az egyetemeken is fontos oktatási segédanyag lehet, mint ahogy 20. századi irodalmi hagyományaink középiskolai közvetítését is hatékonyan segítheti elő.” (Szirák Péter)

Hivatkozás: https://mersz.hu/kulcsar-szabo-mi-a-mualkotas//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero