Az irodalom lényegi mibenlétére irányuló kérdezés e fenti okokból szükségszerűen olyan fenomén gyanánt szembesül a szövegeket irodalommá tevő összefüggésekkel, amely a maga történeti létmódja miatt sohasem képes szert tenni egy képletekbe fogható, alaki véglegesség elvi állandóságára. Az irodalom elméletét annak történetétől elválasztó – és azokat olykor intézményesen is elkülönítő – irodalomtudomány itt annyiban kerget illúziókat, amennyiben azt vélelmezi, hogy a kétfajta diszciplináris kérdezésmód segítségével képes felülírni saját helyzetének (kétségkívül korlátozó, de épp ilyenként termékeny) hatástörténeti köztességét. Mert ami ilyenkor formalizált lényegiséggel állandónak látszik az elmélet horizontjában, az rendszerint érvényét veszti a formák, nyelvek és műfajok egymásra következésének történeti rendjében. Ama historizáló eljárások kezén viszont, amelyek az irodalomnak tekintett szövegek sokaságát irodalomtörténetté rendezték, sehol nem „kristályosodtak ki” annak plauzibilis ismérvei, hogy bizonyos szövegek miért is válhattak ki irodalomként az eruditív igénnyel írottak összességéből. A korszakolás tehát – minthogy eleve egy lineáris változékonyságban van megalapozva – éppúgy nem tudja feltárni a lényegi mibenlétet, mint a változékonyságban időtlenített alaki lényegszerűséget kereső elméleti formalizáció. Mivel a klasszikus irodalomelmélet – a műfajelmélettől a szövegelméletekig – csupán a létmódhoz nem kötött alakiságok klasszifikációját képes elvégezni, így tekintve nem az irodalomnak, hanem csak a hatástörténetétől megfosztott szövegiségnek a rendszerezése. A fejlődéselvű irodalomtörténeti korszakolás pedig ekképpen nem a formákat fejlesztő és újraalkotó, temporális visszahatások során is alakuló, sőt magát az irodalmiságot is újradefiniáló, dinamikus időbeliségnek a szerkezeti felderítése, hanem csak az irány- és elágazásszerűen értett folyamatok „haladásának” leírása.