A sokféle befektetőtől – például a nyugdíjalapok, családi vagyonok kezelőitől, bankoktól, biztosítótársaságoktól, illetve a költségvetési forrásokat befektető kormányzati szervezetektől – érkező tőke minden alap számára fontos, de az alapok nem egyenlő eséllyel indulnak a befektetők megnyeréséért folytatott harcban. Egyrészt a múltban létrehozott alapjaik sikeressége befolyásolja az esélyeiket, pontosabban, hogy aktuálisan hányadik alapjukat tudják felállítani. Az első ízben próbálkozó, „feltörekvő” alapkezelőkkel szemben a befektetők előnyben részesítik a kipróbált alapkezelőket. Az évente a piacra kerülő új tőke átlagosan mindössze 20 százaléka kerül a tapasztalatlanabb alapkezelők alapjaihoz (Duong, 2020). A régióban az alapkezelők csupán elenyésző hányada számít gyakorlott alapkezelőnek, mivel többségük még nem indított el legalább három új alapot. Ráadásul az sem mindegy, hogy mely intézményi befektetők tőkéje teszi ki ezt a 20 százalékot. A leginkább „bevállalós” intézmények az állami tőkét nyújtó, valamint az egyéb vagyonokat kezelő intézmények, ugyanakkor az alapítványok, a nyugdíjalapok és a szuverén állami alapok – amelyek elvileg a legtöbb tőkével rendelkeznek a kockázatitőke-alapokba történő befektetéshez – elérhetetlenek a „feltörekvő” alapkezelők számára. A másik nehézséget az új alapok tőkegyűjtésénél az intézményi befektetők által minimálisan megkövetelt alapméret okozza. Ugyanis a nagy intézményi befektetők egy alapba minimálisan befektethető tőkéje és az egyes alapokban az általuk maximálisan megszerezhető tulajdoni hányad felső korlátja egyaránt megnehezíti az eleve kisebb alapokba történő befektetést. Ez a tőkekorlát kiemelten sújtja a fejletlenebb kockázatitőke-piaccal rendelkező kelet-közép-európai régiót. A lejáró régióbeli alapok utódalapjait eddig azonban rendre sikerült felállítani, és idővel ezen utódalapok mérete is nőtt. Ugyanakkor a régióbeli tőke kínálatát erőteljesen torzítja a kormányzati források néhány országban tapasztalható, erőteljes túlsúlya.