A fentiekből következik, hogy a vízi élőlények nagyobb eséllyel indulnak el a fosszilizáció útján, mint a szárazföldön élők, hiszen a víz alatt (tengerekben, tavakban, folyókban) könnyebben betemetődnek a maradványok, mint a szárazulaton. A vizekbe ugyanis folyamatosan áramlik a szárazföldekről lepusztuló anyag, és sok vízi környezetben helyben is képződik olyan üledék, amely betemeti az aljzatára lesüllyedő tetemeket. Különösen jó eséllyel maradnak fenn azok a szilárd vázzal rendelkező állatok, amelyek eleve az aljzaton, vagy éppenséggel magában az iszapban élnek. Ezért olyan gyakoriak például a csigák, kagylók, pörgekarúak maradványai. Van úgy, hogy a héj (egy nyíláson vagy egy törésen keresztül) kitöltődik és megmarad, van úgy, hogy kitöltődik ugyan, de utólag (már az üledékben) eloldódik. Az így keletkező maradványt héjatlan kőbélnek nevezzük. Ha maga a szilád váz – vagy annak egy része – őrződik meg, akkor testfosszíliáról beszélünk. Gyakori az is, hogy szilárd váz hiányában, vagy valami más okból, nincs vázmaradvány, és csak az egykori élőlény működésének nyoma marad fenn. Ezek az úgynevezett nyomfosszíliák. A szilárd váz nélküli tengeri férgek például szinte soha nem fosszilizálódnak, de a környezetüktől némiképp elütő színű és állagú járatkitöltésük gyakran fennmarad nyomfosszíliaként.