A kainozoikum a kréta vége óta eltelt időt, az utolsó mintegy 66 millió évet öleli fel. A földtörténet ezen szakaszából is sok nevezetes lelőhelyet ismerünk, itt most csak néhányról szólok. Az eocén kapcsán megemlítendő a Veronához közeli Monta Bolca, amelynek elsősorban a halmaradványai nevezetesek. Több mint 250 különböző fajt írtak le innen. Ezt a lelőhelyet a 16. század óta számontartjuk. Ezzel szemben egy másik nevezetes eocén Lagerstätte, a németországi Messel település határában lévő, csak az 1900-as évek eleje óta ismeretes. A messeli olajpalából előkerült maradványok egy hajdanvolt tó üledékéből kerültek elő. Az egykori környezetet rekonstruálva a geológusok feltételezik, hogy egy közeli vulkán időről időre kibocsátott mérgező gázai is közrejátszhattak abban, hogy az eocénben oly sok állat itt pusztult el, és zuhant a tóba. A levegőből aláhulló rovarok és madarak, és a tóba besodródott tömérdek szárazföldi állat (köztük hüllők és emlősök is) a tó mélyén – anoxikus körülmények között –, olykor egészen kivételes módon őrződtek meg. A messeli leletek között van olyan, ahol megőrződött a toll, vagy az emlősállatok szőre, és olyan rovarokat is találtak, ahol a kitinpáncél eredeti színezete is megmaradt. Szintén eocén korú a London Clay Formáció Angliában. Ez az egyébként tengeri agyag a világ egyik leggazdagabb fosszilis flóráját szolgáltatta.