Az Innovációs törvény fogalmainak a vállalati gyakorlat számára történő értelmezése során abból indultunk ki, hogy célszerű a vállalatot mint rendszert két csoportba sorolható jellemzők összességeként felfogni. Ennek értelmében a vállalat egy adott időpontban leírható a kínálata és az adottságai összességeként. Kínálaton a vállalat által adott időpontban előállított termékek és/vagy szolgáltatások összességét értjük. Ezek magukban foglalják mindazokat a kibocsátásokat, amelyeket a vállalat bevétel- és jövedelemszerzés céljából előállít és értékesít. (Megjegyzés: ide sorolhatók az üzleti célú innovációs projektek eredménytermékei is.) Adottságokon pedig azokat a feltételeket értjük, amelyek a vállalati működés keretét (háttérét) adják (Németh, 2008; 2018). Az Innovációs törvény nagyvonalúan csak az eljárásokat említi ebben a körben. De a vállalati gyakorlat szempontjából ide sorolandók mindazok a vállalkozás tevékenységét tartósan szolgáló eszközök és erőforrások, amelyek a kínálat előállításának vállalati hátterét adják. Számviteli megközelítésben ez lehet az eszközök összessége is. A vállalati gyakorlatban azonban ide kell sorolni a számviteli eszközökkel közvetlenül nem megfogható, de a vállalati működés kereteinek és hátterének biztosítása céljából lényeges erőforrásokat és eszközöket is (például: humán erőforrások, immateriális eszközként nem könyvelt működési know-how). Ezek összessége szükséges ahhoz, hogy a vállalat bevétel- és jövedelemszerző tevékenységet tudjon folytatni, és ennek céljából, illetve ehhez elő tudja állítani és értékesíteni tudja a kínálata részét képező termékeket és/vagy szolgáltatásokat. Mindazon intézkedések, amelyeket az Innovációs törvény a vállalati rendszer fejlesztésével kapcsolatban megfogalmaz, jól értelmezhetők és mérhetők, amennyiben a vállalatot ennek a két jellemzőnek az összességeként fogjuk fel.