Még ha az experimentalista/naturalista dichotómia számos ponton leegyszerűsítés is, az kétségtelen, hogy a 20. század elején nem beszélhetünk egységes biológiai hagyományról. Ahogy Mayr máshol is megjegyzi, a „paleontológusok, taxonómusok, naturalisták és genetikusok különböző nyelveket beszéltek és egyre nehezebbnek találták az egymással való kommunikációt” (Mayr, 1982b, 540.). Módszertani, teoretikus és ideologikus különbségek szabdalták a biológiai tudományok diszciplináris térképét és nem úgy tűnt, hogy rövid időn belül bármiféle konszenzus kialakítására számottevő esély lenne. Ahogy egy híres korabeli rovarfiziológus 1930-ban megjegyezte: „A vita […] ma ugyanolyan eldöntetlen, mint amilyen 70 éve volt […], egyik fél sem képes megcáfolni az ellenfele érveit és azt kell feltételeznünk, hogy ez a helyzet, nem is fog egyhamar megváltozni” (Buddenbrock, 1930, 86.; Mayr, 1982b, 566.). De akkor pontosan hogyan is vált lehetségessé az addig teoretikus és módszertani szinten is gyökeresen eltérő, ideológiailag is különböző – időnként a másik csoport verbális inzultálásától sem visszariadó – csoportok közti kommunikáció létrejötte, majd ennek nyomán az evolúció egy új, szintetikus elméletének a kialakulása, ráadásul mindössze néhány év leforgása alatt?