Hankiss könyvének a Jókai-életművet tárgyaló, XXVIII. fejezete „A lélekidomár” címet viseli,1 ami önmagában is beszédes lehet, különösen azért, mert a regény mindösszesen egy ponton kap fontosabb szerepet az érvelésben. Hankiss a „Monsieur de L’âne doré” című fejezetből Lándory Bertalan és Sidonia télikertben folytatott párbeszédének azt a szakaszát idézi, amelyben Lándory azzal a kérdéssel hozza a grófnő tudomására mostohafia hollétét, hogy olvasta-e „Hugo Victor regényét: a »Nyomorultak«-at?”2 A citátum azoknak a példáknak a sorába illeszkedik, amelyekkel Hankiss Victor Hugo Jókaira gyakorolt hatását dokumentálja, azt a feltételezését, mely szerint számos vonatkozásban Hugo mintául szolgált Jókai számára. Az irodalmi utalásoknak Jókai szövegalkotási technikái között fontos szerep jutott.3 Imre László az allúzió, a paródia és általában, az irodalmiság önreflexív tematizációjának romantikus törekvését a nyelv előtérbe kerülésével, a nyelvjáték felértékelődésével hozta összefüggésbe, amely nem független a romantikus irodalomalapítás kétarcúságától, egyszerre elfogadó és elutasító, felforgató attitűdjétől. Ennek a reflektált irodalmiságnak azért lehet különös jelentősége, mert a romantika és a modernség közötti közvetítés, illetve kontinuitás éppen ezen a ponton ragadható meg a leginkább.4 Hankiss argumentációjában azonban sem a konkrét idézet, sem az irodalmi hivatkozásnak a dialógusban, illetve narrációban betöltött funkciója nem kerül szóba, annak ellenére sem, hogy a cikk egy korábbi pontján és a lábjegyzetekben is kitér Jókai nyelvhez való viszonyára, a nyelv kérdésére.5 A lélekidomár fejezetcímmé emelését ezért inkább értelmezhetjük a Jókai-szövegek olvasókra gyakorolt hatásának hangsúlyozásaként, magának az írónak az azonosításaként, akinek szövegei, írásai átlátnak az emberi lelken és képesek manipulálni, befolyásolni az olvasót.6 Vagyis: tudatos szembehelyezkedésként azzal a Gyulaitól a legutóbbi időkig töretlenül átöröklődő vélekedéssel, amely szerint Jókai elbeszéléseit a pszichológiai jelenségek iránti teljes érdektelenség és érzéketlenség jellemezné.7