A sors különös iróniája, hogy Galamb Sándor Gyulai Pál novelláiról írott tanulmányának első része, amelyet a szerző a novella műfajtörténeti és a novellaműfaj poétikai kérdéseinek szentelt, ma elsősorban Jókai novellisztikájának összefüggésében válhat érdemessé az újraolvasásra. Mindenekelőtt azért, mert plauzibilis, lényegében a műfaj honi történetére visszavezethető magyarázatot kínál arra a nehezen megválaszolható kérdésre, miért részesítette a Jókai-filológia, illetve a történeti kritika „előnyben” az ötvenes években született kisprózai írásokat, miközben az életmű egészét tekintve Jókai novellisztikájára általában nem sok szót vesztegetett. A kispróza a „nagyregények” melléktermékeként, szatellitjelenségként, eleve másodlagosként maradt láthatatlan a Jókai-oeuvre amúgy is kiterjedt, jellemzően nem egyetlen mestermű, hanem az elsőségért versengő opus magnumok sorozata köré szerveződő, vagyis a magyar irodalomban is inkább atipikus mintázatában. Galamb Sándor műfajtörténeti érveléséből olyan lehetséges narratíva rajzolódik ki, amelyben az ötvenes évtized a magyar novella kibontakozásának, műfaji emancipációjának folyamatát lezáró évtizedeként értelmezhető; a műfaj magyarországi története szempontjából kitüntetett, kvázi alapítótörténetként is olvasható hőskorként, amelynek poétikai és esztétikai viszonyulása a novella kisprózai műfajához már az 1920-as évek laikus olvasója számára is értelmezésre, magyarázatra szorult.