Jókai novellisztikáját az ötvenes évtizedben nemcsak az tette attraktívvá, hogy a műfaji differenciálódás utolsó időszakára, lezárulásának idejére esett, és ennek köszönhetően a szövegek nem kizárólag a maguk szingularitásában, irodalmi műalkotásokként, hanem egy „új” műfaj „képviseletében”, egy műfaj „példáiként” is kanonizálódtak. Az ötvenes évtized Jókai számára a regényírói siker kezdetét is jelenti, ebben az évtizedben jelennek meg egymás után, sorozatszerűen (és egyenként is szeriálisan) azok a nagyregények, amelyek megalapozzák a későbbi regényíróról alkotott képet. Vagyis: megkockáztatható, hogy éppen a nagyregények sorozatának, az így létrejövő kontrasztnak köszönhetően, a regénykorpusszal együtt kanonizálódik ennek az időszaknak a novellisztikája. A szerialitás ebben a folyamatban azért is lehet döntő jelentőségű, mert mind a kapitalista irodalmi termelési mód, mind pedig a populáris kommunikáció meghatározó ismérve.1 A popularizálódó nyilvánosság médiumaiban, a divatlapokban, hetilapokban és folyóiratokban addig is virulens, és a fikciós prózai műfajok között mindenképpen domináns novella először akkor válik megragadhatóvá és önálló szövegtípusként is leírhatóvá, amikor a nyomtatott tömegmédium által megvalósított populáris kommunikáció terében a tárcaregények közötti „űrök” kitöltőjeként valójában másodlagos szerepbe kényszerül. Mint ismeretes, Jókai első tárcaregényének, az Erdély aranykorának közlése a Pesti Naplóban 1851 őszén zárult le, ezt a szériát azonban a következő évben tárcanovellák követik, 1852 őszén A kétszarvú ember az első olyan hosszabb szöveg, amely ugyan egyetlen epizóddal, de átlépi a tárcaregény minimális terjedelmi küszöbét.2 1853 nyarán, az Egy magyar nábobbal indul meg a tárcaregények sorozata. A tárcanovellák, például ugyanez év januárjában a Carinus, decemberben pedig A pruthi csata, csupán a regényközlések közötti időszakok kitöltését szolgálják, és funkciójuk, hogy áthidalják a két tárcaregény közötti időszakot. Innen nézve 1852 akár szimbolikus dátumnak is tekinthető: Galamb utolsó példája az „elvétett” műfajú „novellákra” ebből az évből származik, és ez aligha a véletlen műve. 1852 után alakul ki a Jókai-szövegeknek az a közlési gyakorlata, amely később sem változik: a napilapban lezáruló tárcaközlés után a tárcaregény regényként, a könyv médiumában jelenik meg a könyvpiacon; vagyis a populáris nyilvánosságból lép át az irodalmi nyilvánosságba. A rövidprózai elbeszélések hasonló utat követnek: a napilap tömegmédiumában másodlagosak ugyan, de a hetilapokban és egyéb periodikatípusokban (a naptárig bezárólag) továbbra is megőrzik vezető szerepüket, és mielőtt a könyv médiumába (és ezzel az irodalmi nyilvánosságba, illetve ennek archívumába, a könyvtárba) kerülnének, a tárcaregényhez hasonlóan először a populáris kommunikáció nyilvánosságába lépnek be.