A falusi történet a magyar műfaji kínálatban is megjelenik a negyvenes években, elsősorban az Életképek és a Regélő Pesti Divatlap hasábjain, de az ötvenes években is megőrzi újszerűségét és vonzerejét. Ennek minden bizonnyal az egyik fő oka az lehetett, amire S. Varga Pál mutatott rá az imagológia öszefüggésében: „[A] saját kulturális mintázat, a saját valóságfelfogás viszonylagossága nagy hangsúlyt kapott a magyar irodalomban 1849 után, mikor az önvizsgálat kényszere minden igazság felülbírálatára késztetett.”1 Jókai 1853-ban saját lapjában, a Délibábban Magyar népvilág címmel kezdi meg annak a három elbeszélésből álló ciklusnak a közlését, amelynek két darabja később egyik legsikeresebb novelláskötetének, a Népvilágnak az anyagába kerül. A falusi történet, amely a novellához hasonlóan a popularizálódó, de még nem populáris nyilvánosság feltételei között válik az irodalmi kommunikáció egyik különösen hatékony és kedvelt formájává, az ötvenes években, a populáris kommunikációra törekvő napilapok, a tömegmédiumok világában is megőrzi korábbi pozícióit, mindenekelőtt a hetilapokban, így például a Vasárnapi Ujságnak is fontos műfaja. A Dorfgeschichte, amelyet Kecskeméthy Aurél − aki távolról sem vádolható azzal, hogy Auerbachnak vagy követőinek lelkes híve lett volna − a társadalmi regény egyik műfaji leágazásaként értelmezett, a magyar kortársak, írók és kritikusok számára is az irodalmi kommunikáció új formájaként volt érzékelhető. Tanulságos, hogy Kecskeméthy „népregényként” magyarítja a Dorfgeschichtét: nemcsak a fikciós elbeszélés „témáját” jelöli meg ezzel, hanem arra is reflektál, hogy a korpuszba tartozó szövegek nem novellák, illetve a novellákhoz képest önálló, jól körülhatárolható szövegcsoportot alkotnak. A magyar falusi történetek poétikája azonban több, lényegi ponton eltér attól, amit Baur (nem transzepochálisként felfogott) műfaji kommunikációs szabályrendként, a negyvenes évekbeli Dorfgeschichte összefüggésében, igen kiterjedt szövegkorpusz vizsgálata nyomán leírt. A magyar korpusz hasonlóan alapos vizsgálata önálló monográfiát érdemelne. Az a kérdés azonban, hogy milyen elbeszélői hagyományba lépnek be Jókai Mór elbeszélései, és milyen elbeszélői hagyományból épül ki az a romantikus modernként értelmezhető prózapoétika, amelyet Jókai már a negyvenes évek végétől, de főként az ötvenes években dolgozott ki, megkerülhetetlenné teszi ennek az irodalmi kommunikációs formának és szövegkorpusznak a vizsgálatát.