Amikor ennek a munkának a megírásába kezdtem, két kérdésre szerettem volna választ kapni, azt feltételezve, hogy ezek szorosan összefüggenek egymással. Az első kérdés, hogy miként ragadható meg Jókai elbeszélő szövegeinek viszonya a romantikához, de még inkább a modernséghez. A második kérdés, hogy a magyar elbeszélőpróza milyen hagyományrendjébe illeszkednek Jókai szövegei. Melyek azok a narrációs technikák, nyelvi modellek, amelyek Jókai írásmódját formálták és amelyeket továbbfejlesztett; amelyekre támaszkodott; amelyeket közvetlen elődeitől, kortársaitól sajátított el vagy még inkább át. Az már a kutatás egy viszonylag korai fázisában nyilvánvalóvá vált számomra, hogy erre a két kiindulásként feltett kérdésre a populáris nyilvánosság kialakulásának és a műfaji kommunikáció ebből következő átalakulásának a vizsgálata nélkül aligha kaphatok választ. Ezeknek a folyamatoknak a megértése − nagyon lecsupaszítva: annak a megértése, hogy mi történik az irodalmi szövegekkel és az irodalmi kommunikációval a populáris kommunikáció e korai szakaszában és feltételei között − önmagában is szerteágazó problémahalmazzal szembesített, diszciplináris értelemben sokszor határterületekre „sodorva” az argumentációt és az érveket. Kettős, médiaarcheológiai és nyelvi-retorikai nézőpontból igyekeztem megragadni a vizsgált irodalmi jelenségeket, amelyek persze egy más fókuszú vizsgálatban bizonyosan nem ekként vagy egyáltalán nem tárultak volna fel.