A falusi történetek megjelenése a magyar elbeszélőhagyományban elválaszthatatlan a „bűnös város” sztereotípiájától. A város topográfiai ellenpontjaként megjelenő falu azonban a korai falusi történetekben nem az ellentét logikájának várhatósága szerinti „tiszta falu”: ez az ellenpontozó sztereotípia olyan későbbi fejlemény, amely csak az ötvenes években, Vas Gereben és Eötvös József falusi történeteiben válik az elbeszélések fontos szervezőelemévé. Nem véletlenül. A populáris kommunikáció nyilvánossága az 1850-es években a magyar regényt a regénytárca és a szerializáció esztétikájának köszönhetően nemcsak meghatározó műfajjá, hanem sikeres „exportcikké” is tette, elősegítve azt a fordulatot, amelynek eredményeként a regény a magyar irodalmi piacon döntően már nem importcikként volt jelen. Ez a változás mindenekelőtt Jókai tárcaregényeinek, pontosabban a tárcaregénynek mint a globális irodalmi cirkuláció műfajának volt köszönhető.1 Az 1850-es években először a Pesti Napló, majd a hatvanas évektől A Hon Jókai-regényei kínáltak az olvasóközönség számára olyan originális (magyar) regényeket, amelyek a fordításirodalmat vagy a nem magyar nyelvű könyveket másodlagos szerepbe kényszerítették. A pesti német lapokon keresztül, amelyek igyekeztek a magyar eredetivel szinte egy időben ellátni a németül olvasó közönséget jó minőségű fordításokkal, Jókai regényei meglehetősen gyorsan kerültek be a nemzetközi cirkulációba. A század középső harmadában a (jellemzően nemzetközi cirkulációban és így fordításban jelenlévő) tárcaregények egyik súlyponti témája a „bűnös város”, illetve ennek a sztereotípiának különféle variációi. (Tekintve, hogy a tárcaközlés a 19. század harmincas éveitől az első világháborúig az esztétikai irodalom esetében is általánosan elterjedt, könyvformátumot megelőző publikációs módusz, ez a regényekre általában érvényes.)