A falu és a falusi karakterek paradox módon annak az eredendően urbánus műfajként számontartott életképnek is köszönhetik megjelenésüket a magyar fikciós prózában, amely a negyvenes években kiszorította a Kisfaludy Károly-féle víg novellát. A Sue és főként Dickens hatására divatossá váló új műfaj, az életkép (Lebensbild vagy sketch), amelynek gyors elterjedését a negyvenes évtizedben Szinnyei Ferenc egyenesen „epidémiának” nevezte,1 a fővárosi és általában városi színhelyek mellett a falu és a vidék lokális színeit, az olvasók számára addig ismeretlen, láthatatlan és olvashatatlan szereplőit is az irodalmi szövegek imaginárius univerzumának részesévé avatja. Az életkép, amely a 19. század első felében a társadalmat „történészi érdeklődéssel” megfigyelő és leíró irodalmi műfaj, eredendően nem idegen az utazási irodalomtól, a Dickens által kidolgozott látásmód komplexitása pedig a tudósító (elbeszélő) fikcióba emelése, a humor és a szociális szorongások összjátéka révén valósul meg.2 Ahogyan a Dorfgeschichte, az életkép is a jelenidejűség, az egyidejűség műfajaként alakítja ki a maga kommunikációs szabályait. Az irodalmi kommunikációs folyamat tulajdonképpen olyan sajtóműfajok keretezését, beszédszituációját hasznosítja újra, mint a riport, a tudósítás, a helyszíni beszámoló. Az olvasó ebben az esetben azzal kell, hogy számoljon: amiről olvas, az olvasási aktus életidejével nagyjából párhuzamosan zajlik. Az, hogy ennek az új műfajnak a korabeli fogadtatása is meglehetősen viharosra sikeredett, mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy „az új popularitás”, „az új olvasási szokások” műfajaként magának teret követelő életkép3 nem vagy nem csak az „elitirodalom” bejáratott médiumaihoz kötődött, az almanachok, zsebkönyvek, a magazin jellegű folyóiratok és divatlapok „deskriptív”, gyakran inkább publicisztikus műfaja.4 Wéber Antal szerint éppen ezért „köztes műfaj”, amely egy „kommunikációs paradigmaváltás jele és előzménye.”5 Wéber kitűnő tanulmányának alaptézisét igazolja, hogy az életkép (irodalmi) sajtóműfajként meg tudott kapaszkodni a műfaji kommunikáció rendszerében, és az 1850-es évekre már a napilapok tárcarovatának is rendszeres és kötelező műfajává lépett elő. A Pesti Napló tárcarovatának város- és kortörténeti vonatkozásban felbecsülhetetlen, rendszeres kolumnája, a Fővárosi élet (/Budapesti élet) a legjobb példa erre. Az életkép, amely Wéber szerint a folyóiratirodalom produktuma, a „mindennapiság új típusú poétizálásának a műfaji lehetősége.”6 Szimbolikus jelentőségű, hogy a korszak egyik legjelentősebb irodalmi lapja is ezt a címet viseli. Fáy András a Magyar Életképek első számához írt Előszóban nemcsak a lap programját, de a címválasztást is lényegesnek látja indokolni: