Bár Szinnyei az életkép-irodalom divatjának elterjedését Nagy Ignác hatásának tulajdonítva 1842-től datálja, a harmincas évek közepén Táncsics Mihály A napszámos című írása1 az életkép iskolapéldájának tekinthető, miközben a szövegszerveződés bizonyos sajátosságai már a falusi történetek felé mutatnak. A cím maga, amely még csak nem is egy foglalkozásra, hanem a foglalkoztatásnak a formájára utal (napi bérért dolgozó, lényegében alkalmi munkás), inkább típusrajzot ígér az olvasónak. Ha összevetjük azzal a műfajmeghatározással, amelyet Wéber cikkének felütésében olvashatunk, akkor arra a belátásra juthatunk, hogy Táncsics írása pontról pontra teljesíti az itt számba vett műfaji kritériumokat.2 A keretes elbeszélésnek két elbeszélője van: az elsőfokú narrátor az utazó, aki gyalog járván az országot Faragóéknál talál éjszakai szállásra,3 a másodfokú narrátor a házigazda, aki vendégének elbeszéli élettörténetét. Ha Táncsics elbeszélése mégsem tekinthető falusi történetnek, inkább csak a falusi történet előképének, az elsősorban két dologra vezethető vissza. Az életút beágyazott elbeszélése egyfelől nem áll össze novellisztikus történetté: több, de töredékes narratív séma követi egymást; az egyes narratív sémaszekvenciák nem adódnak össze egyetlen narratív sémává, ahogyan a regényben. A legfontosabb jellemzője azonban, ami valójában életképpé teszi, hogy a novellával szemben a (többszöri) bonyodalom–eszkaláció-szekvencia után soha nem következik lezáró jellegű megoldás vagy feloldás, az elbeszélés így a történet lezárása nélkül ér véget, az elsőfokú narrátor, az utazó távozásával. Faragó monológja inkább leírás, állapotrajz; az egyes életesemények nem valamely fordulat, kiteljesedés vagy cél felé haladó kauzalitás elvét követik. Táncsics elbeszélésének a szerkezete az „ismeretségi novella” (Bekanntschaftsnovelle) hagyományát követi. A két elbeszélő találkozása ad alkalmat a párbeszédre, amelyben az elsőfokú narrátor a másodfokú narrátor történetének hallgatójává válik. A kerettörténet első személyű elbeszélője egyrészt tudósítja az olvasót a másik elbeszélővel való találkozásának körülményeiről, amelyek azért lesznek fontosak, mert úgy kell megnyernie az írott szöveg olvasójának a bizalmát, hogy közben a színre vitt hangzó szöveg elbeszélőjének a bizalmát egyúttal kockára is teszi. A kerettörténet elbeszélője ugyanis mindig négyszemközt, bizalmi helyzetben válik hallgatóvá: a színre vitt párbeszédben a másodfokú narrátor nemcsak szóbeli elbeszélő, hanem olyan mesélő, aki nem az írás médiumát használja, a lejegyző döntése és privilégiuma az írás és a közreadás, a megosztás lehetősége. Az ismeretségi novella tehát egyúttal a szóbeli történetmondás és az írás találkozását is színre viszi, mégpedig úgy, hogy az olvasó a beszélgetés „kihallgatójának” a szerepébe kerül. Innen nézve különösen elgondolkodtató, hogy Szinnyei a Rényképek írásainak műfaját „erkölcsnemesítő novellaként” határozza meg, a cselekmény kvázi hiányát az erkölcsi tanítás elsődlegességével magyarázva.4 A napszámos ma már bizonyosan nem olvasható művészi szövegként (ennek műfaji, kompozicionális és nyelvi okai is vannak). Elsődlegesen szociografikus érdekeltségű életképként olvasva azonban mentalitástörténeti jelentősége eltagadhatatlan. Ahogyan az is, hogy a magyar életképirodalom e korai darabjában már megfigyelhetjük mindazokat a motívumokat, amelyek a negyvenes, majd az ötvenes évek (akkor már európai színvonalú magyar) irodalmában fontos szerephez jutnak a falusi történetekben. Faragó, a zsellér első személyű elbeszéléséből, amelynek címzettje az utazó, aki egyúttal az életkép „tudósítója” és közreadója is, kiderül: nem született szegénynek. A gazdag parasztcsalád sarját azonban az apa párválasztása miatt kitagadja az örökségéből. A falu és a város ellentéte olyan megkülönböztetésként jelenik meg, amely a szegénység/gazdagság tengelyén a zsellér elbeszélő számára illúziónak bizonyul: