Kétségtelen, hogy a Bouvard és Pécuchet Flaubert korábbi prózájához képest új utakat keres. Jorge Luis Borges egyenesen olyan kísérletként értelmezi a befejezetlen regényt, mint amellyel Flaubert a „Bovaryné-ban megalkotott realista regénynek” maga lesz „az első rombolója”.1 Borges esszéjének már a címe is sokatmondó: A Bouvard és Pécuchet védelmében. Borges szerint Flaubert ösztönösen érzett rá a műfaj (a 19. századi lineáris elbeszélésre alapozott ún. nagyregény) „halálára”, amely az Ulyssesben be is teljesült. (Ezra Pound már az Ulysses megjelenésének évében, 1922-ben úgy értelmezte a két szöveg egymáshoz való viszonyát, mint amelyben Joyce regénye a Bouvard és Pécuchet poétikai kezdeményezéseinek koncentrált, nagy hatásfokú betetőzéseként lezár egy folyamatot.2) A Bouvard és Pécuchet kontúrtalan, az elbeszélés, valamint a hősök szempontjából is lényegtelen regényidejében, amely Borges jellemzése szerint az „örökkévalósághoz közelít”, éppen ennek bizonyítékát látja. Borges, aki a regény nyolc, karakteres értelmezőjének állításait ütközteti egymással,3 amellett érvel, hogy Flaubert „nagyon is tudatosan” járt el, amikor szatírát írt.4 Ezért is hisz abban, hogy ezt a szélsőséges érzelmeket és értékítéleteket kiváltó regényt az esztétika, és nem a logika szintjén kell és lehet igazolni.5 Miközben megkísérli a szöveg értelmezését a „sok filozófia versus kevés regény”6 ideológiai vitájának a keretei közül kimozdítani, nem egyszerűen saját olvasatát kínálja fel az olvasónak, hanem annak magyarázatát is, hogy miért utasította el a kritika egy része Flaubert kései remekművét: „Lehet, hogy még egy nyitja van a műnek. Swift úgy űzött gúnyt az emberi vágyakból, hogy pigmeusokon, illetve majmokon mutatta be őket, Flaubert pedig két groteszk figurán. Ha a világtörténelem azonos Bouvard és Pécuchet történetével, nem kétséges, hogy akkor az minden ízében nevetséges és sebezhető.”7