Jorge Luis Borges emblematikus elbeszélésének, a Pierre Ménard, a Don Quijote szerzőjének a narrátora, miután lajstromba veszi főhőse látható életművét, tér rá írása tulajdonképpeni céljának megvalósítására. Arra nevezetesen, hogy „William James kortársának”1 láthatatlan főművéről legyen híradással és egyúttal tegyen róla tanúságot, hiszen „nem maradt egyetlen piszkozat sem,”2 amely ezt „megcselekedhetné” helyette. A pszeudorezümé, vagyis az „imaginárius szöveg(ek) színlelt összefoglalása”3 egyúttal olyan hipertextussá is teszi a szöveget, amelynek a hypotextusai fiktívek, vagyis pszeudohypotextusok.4 Jókai 1886-os kisregénye, az A ki holta után áll boszut5 nem elsősorban az „elégetett kézirat” kedvelt (és sokféleképpen alkalmazott) világirodalmi toposza6 okán idézi fel az olvasóban Borges 1939-es novelláját. Sőt, nem is egyszerűen azért, mert Jókai szövege lényegében pszeudohypotextusokból (levél, versfordítás), pszeudorezümékből („Czifra asszony”) építkezik, amelyek az olvasó által könnyedén újrafelismerhető hypotextusok, önidézetek, azonosítható kulturális kódok közé ágyazódnak. (Ezek jó része ma sem csak a Jókai-filológusok számára jelentéses.) Az elégetett kézirat egyébként már az 1846-ra datált A remete hagyománya című novellájában is a metafikció eszköze, amennyiben a beágyazott elbeszélés pszeudorezümé; az elsőfokú narrátor a remete kéziratának megtalálója és megsemmisítője; a beágyazott elbeszélés pedig reszkriptualizáció.7 Az 1939-es és az 1886-os szöveg összekapcsolását mindenekelőtt az mentheti fel az olvasói önkényesség vádja alól, hogy Jókai elbeszélése a metadiegetikus határátlépéseknek, a metalepszis fikcionális és figurális alakzatának, a szerző metalepszisének variációira épül. Nemcsak „a szerző avatkozik be saját fikciójába”, hanem „fikciója is beleártja magát a valós életbe.”8