Az Egy ember, aki mindent tud, amelyet Flaubert Bouvard és Pécuchet-jének „párregényeként” kell tekintenünk, azt bizonyítja, hogy a populáris kommunikáció a hetvenes évek közepén Jókai számára a tapasztalati valóság egyik legfontosabb fejleménye. A regény azt viszi színre, miként változik meg a világ érzékelhetősége, „olvashatósága” a populáris kommunikáció körülményei között; miként értelmezhető a tudáshoz, az információhoz és a „valósághoz” való hozzáférés; a valóság és az ember viszonya, aki a populáris kommunikáció nyilvánosságában létezik. A populáris kommunikáció működési mechanizmusainak tapasztalata jelöli ki a kisregény formáját: elbeszélői stratégiáját a szcenikus szerkesztés, a cut-at-will-form (Moretti) mellett az ettől aligha függetleníthető deperszonifikáló narráció határozza meg. A regény imaginárius világának középponti karaktere, Rengeteghy Ottó ennek köszönhetően válhat a nyomtatott tömegmédiumok termékévé, olyan kitölthető, üres hellyé, akiből mindig éppen az lesz, amit valahol hall vagy olvas, a közvetített minták, az „idegen” viselkedések sora időről időre más, „átmeneti” identitást kölcsönöz a számára, a nem létező saját önazonosság helyett. Ha a Kedves atyafiakban a popularizálódó kommunikáció hatására átrendeződő irodalmi nyilvánosság és kommunikáció még csupán olyan motívum, amely a cselekményláncot alkotó viselkedések és akciók szervezőelemeként léptethető funkcióba (hiszen Linka két kérőjét is ennek köszönhetően leplezi le), addig a hetvenes évek közepének szatirikus regénye már a populáris kommunikáció által létrehozott „szép, új világot” alkotja újra az imagináriusban. Azok a strukturális változások, amelyek a populáris kommunikáció lehetőségei és körülményei között az irodalmi kommunikációt is óhatatlanul átformálják, Jókai számára magát a „valóság” érzékelhetőségét és elbeszélhetőségét; nyelv és valóság, nyelv és történetek viszonyát teszik kérdésessé. Olyan nem magától értetődő viszonyok összességévé, amelyekre reflektálni kell; amelyek értelmezésre, újragondolásra szorulnak.