Azok a szerzők, akik többnyire Umberto Eco Macdonald-kritikájának nyomdokain haladva (az irodalom kommunikatív meghatározottságából, illetve történetiségéből kiindulva) reflektáltak a „midcult” elmúlt fél évszázadban közkeletűvé lett kategóriájára, a kultúra és az irodalom megváltozott struktúráival is szembesítették ezt a kétségtelenül az „osztály- vagy rétegtársadalom” modelljét követő fogalmat. Moritz Baßler például arra az ellentmondásra világít rá, hogy miközben a „midcult” terminus technikusként rögzíti és affirmálja is a kultúra rétegzettségének hagyományos modelljét (Masscult, Midcult, High Art), és „ezáltal előfeltételezi egy avantgarde magaskultúra létezését, […] egyre inkább hiányzik a konszenzus azzal kapcsolatban, hogy az utóbbi néhány évtized kifejlett piaci- és médiatársadalmaiban egyáltalán lehetséges-e még körülhatárolni egy ilyen magaskultúrát.”1 A kultúra jelenségeinek függőleges térmetaforák segítségével történő, hierarchikus-stratifikáló rendszerezését („magas” vs. „alacsony”) Rudolf Helmstetter tradicionalista, de még inkább nosztalgikus diszkurzív gyakorlatnak tekinti.2 A luhmanni rendszerelmélet és a megfigyelés elméletének szempontrendszerével támasztotta alá Elena Esposito azt az egyre gyakrabban megfogalmazódó feltételezést, amely szerint a magas vs. populáris differencia a kortárs médiakultúra jelenségeinek leírására már nem alkalmas. A populáris kommunikáció legfontosabb sajátsága, hogy tömegmédiumokon keresztül mehet csak végbe, vagyis megszólítottja mindig az „általános” Te, a karakterizálhatatlan tömegként felfogott publikum. Arra is rámutatott, hogy a regiszterek éles elhatárolása a megelőző évszázadok rétegtársadalmainak művészeti, irodalmi kommunikációjának leírásaiban is megtévesztő előfeltevéseket és persze következtetéseket vont maga után. Egyrészt, mert már a középkori vagy akár az antik művészetnek és irodalomnak a társadalmi funkciói is − Esposito szerint mindenekelőtt a mnemonikai vagy a nevelő funkció – arra engednek következtetni, hogy ezek a kommunikátumok a saját koruk lehetőségeihez mérten, elvileg „mindenkihez” szóltak, és még ha a rendelkezésre álló médiumok korlátozták is a ténylegesen megszólíthatók körét, a valójában elért részleges nyilvánosság sem feltétlenül esett egybe a politikai vagy gazdasági elittel.3 A szövegek olvasása ráadásul mindig olyan egyedi kommunikációs összefüggésbe ágyazódik, amely az adott szöveg és az adott olvasó interakciójában keletkezik: