Miként lehet mármost a szamaritánus Pentateuchus szövegvariánsait a hermeneutika vagy az exegetika részeként meghatározni? Elsőként magának a szövegnek a mibenlétével kell foglalkoznunk. Érdemes felidézni Tal kijelentését a bibliai szöveg szamaritánus megközelítésének természetéről, vagyis a szamaritánusok szerint a szöveget úgy kell érteni, ahogy van. A héber esetében azonban a szöveg nem azonos azokkal a jelekkel, amelyekkel rögzítették, mivel a hangrendszer csak részben van kódolva az írott formában. A mássalhangzós írás megértése a szavak kiolvasásától függ, mivel vannak olyan szavak, ragozott formák, amelyek mássalhangzói azonosak, ám eltérő magánhangzókkal kiegészítve más-más olvasatot és jelentést adhatnak (homográfok). Egy másik tényező a szöveg későbbi tagolása központozó írásjelekkel (atnah és szilluq vagy qiṣṣa jelek), amelyek egyes szavakat vagy mondatrészeket kötnek össze vagy választanak el. További olvasási lehetőségek, amelyek megváltoztathatják az írott szöveget, az azonos ejtésű (homofón) mássalhangzók (például gutturálisok), és a grafikailag egymástól nehezen megkülönböztethető mássalhangzók (mint példáulו/י vagy ר/ℸ ) felcserélése (Schorch, 2016, 121–126.). A Tóra ortográfiájának és kiolvasási lehetőségeinek ilyen sokfélesége és változatossága ellenére a szamaritánus Tóra-olvasás rendkívül stabil, és kiejtési gyakorlata egységes, ami „arra utal, hogy szóbeli hagyományuk viszonylag biztos védelmet jelentett a Szentírás értelmezésében bekövetkező újításokkal és változásokkal szemben” (Lowy, 1977, 317.). A szamaritánus olvasási hagyomány tehát önmagában is a szöveg sajátos értelmezése.

A korszak szövegértelmezésének második köreként a teológiai megközelítést nevezhetjük meg. A Garizim-hegyen lévő jahvista templomot a zsidó uralkodó, Johannész Hürkánosz Kr. e. 110/108-ban lerombolta, amivel azonban nem érte el a célját, hogy a szamaritánusok átpártoljanak a jeruzsálemi szentélyhez, hanem éppen ellenkezőleg, szent helyük, a Garizim ettől kezdve teológiájuk középpontjába került. A tizedik parancsolat szövegének már ekkor is meglévő kibővítése (Fortschreibung, Schorch, 2019) példát szolgáltatott a többi, Sikem városának szent területére, de különösen a Garizim hegyére utaló szövegek értelmezésének megváltoztatásához. Három görög nyelvű szövegben találunk egy-egy olyan utalást, melyek feltehetően a Tóra korabeli szamáriai/szamaritánus értelmezéséből származnak.

Az első korszakról mindezek alapján elmondható, hogy a legtöbb hermeneutikai tevékenység magában a Tóra szövegében zajlott, annak alakítását jelentette, de már megjelentek az első, szövegen kívüli értelmezések is.

 

Amram Dare és fia, Marqe, valamint unokája, Nina mintegy hatvan versből álló liturgikus korpuszt hoztak létre. Ezek az első olyan szamaritánus írások, amelyek teológiai jellegű bibliaértelmezést is folytattak. Verseik tisztán arámi nyelvű kompozíciók a Kr. u. 3–4. századból. Dare műveiben nincs ritmus, sőt a sorok hossza sem azonos, de tele vannak díszítésekkel és kifejezett retorikai elemekkel. Marqe művei ritmikusak, négy- vagy hétsoros strófákból állnak, az első sorok többnyire betűrendben állnak. Tartalmukban gyakran használnak tórai mondásokat és témákat, melyeket teológiailag továbbgondolnak. Dare egyik verse például, amelyet ma is rendszeresen reggeli imaként használnak, a fény és a világító égitestek teremtését úgy értelmezi (Gen 1,3–5.14–18), mint ami a nap kezdetét fejezi ki (Tal, 1993b, 152–153.).

A Tibat Marqe egy speciális értelmező szöveg (midrás) bizonyos tórai szakaszokhoz, melyek egymást időrendben követik, de különálló szakaszok. A szakaszoknak ez a szaggatott sorrendje és a történetek újramesélő stílusa a Tibat Marqét az újraírt Biblia műfajához kapcsolja. A mű egy része (az I. könyv, és talán a II. könyv egy része is) a Kr. u. 4. századból származik, és arámi nyelven írták. A többi könyvvel később bővült, már abban az időben, amikor az arab volt a beszélt nyelv, és az arámi nyelvet keverték némi korabeli arab és szamaritánus héber nyelvvel. Tal szerint ez a nyelvezet a Kr. u. 10. századot követően jelent meg (Tal, 2019, 5–9.). A szöveg nyelvének késői datálása ellenére a benne lévő hagyományok sokkal korábbiak lehetnek, amelyek egy hosszan építkező, de egységes írásértelmezési tradíció részeivé váltak. A Tibat Marqe hat könyvből áll. Az I. könyv az Egyiptomból való szabadulással foglalkozik (Ex 3–14); a II. könyv Mirjám és Mózes énekét fejti ki (Ex 15); a III. könyv a leviták átkaival foglalkozik (Deut 27,9–27); a IV. könyv Mózes énekét dolgozza ki (Deut 32); az V. könyv Mózes halálának történetével foglalkozik (Deut 34); az utolsó, a VI. könyv egy teremtésről szóló beszédet, valamint Mózes és a héber betűk közötti párbeszédet tartalmazza (Tal, 2019, 1–26). A Tibat Marqe szövegének stílusa egyenetlen, költői és elbeszélő részek váltakoznak, néha nagyon hirtelen és gyakran. Az ismétlések és a szekvenciák a szerző(k) kedvelt irodalmi eszközei. Ezek az ismétlések három, négy, öt, hét, tíz vagy tizenkét elemből – a szimbolikus számokból – állhatnak. Az ismétlések nemcsak költői eszközök, hanem a legtöbb esetben teológiai gondolatokat hordoznak, amelyek értelmezik és kiszélesítik a szövegek horizontját. Néha a Tórából vett idézetek is elemei ezeknek az ismétléseknek és szekvenciáknak – vagyis a szöveget önmagán belülről értelmezik –, de a legtöbb esetben az egyes szavak használatának indoklásaként vagy értelmezéseként szolgálnak. A szöveg nyelvi sajátosságai miatt az ismétlések néha ugyanazon szöveghelyek egymást követő arámi és héber nyelvű idézetei. Máskor viszont olyan analógiák vagy párhuzamok, amelyek az alapvető Tóra-versek sokkal tágabb megértését és teológiai horizontját biztosítják. A zsidó és keresztény írásmagyarázatból is ismert allegóriákat és metaforákat szintén gyakran használják a Tibat Marqéban.

Az Aszaṭīr a Tóra történetének kibővített és átírt változata a teremtéstől Mózes haláláig, amelyet a végén egy eszkatológiai kiegészítés zár le. Az eredeti történetekből egyes részek kimaradnak, mások lerövidülnek, megint mások több elbeszélő (aggádikus) részletet tartalmaznak. Az egyik ilyen szakasz például Káin és Ábel életét mondja el, amelyben érthetőbb indokot ad Káin gyilkosságára. Sőt, úgy tűnik, az eseménynek fontosabb következményei vannak a világra és a világegyetemre nézve, mint Ádám és Éva bűnének (Aszaṭīr 1,1–26. Gaster, 1927, 184–196.; Bonnard, 2015, 66–79.). Mivel a könyv tartalma jelentősen eltér a bibliai szövegtől, a szamaritánusok szóbeli hagyományát képviselheti. A könyv arámi nyelvezete arab formulákkal és kifejezésekkel van átszőve, ami az arámi nyelvhasználatból az arabra történő átmenetre utal, és így a könyv végső keletkezési idejét a 10–11. század körüli időpontra helyezi (Bonnard, 2015).

A második korszak írásértelmezései alapvetően az arámi nyelvhasználathoz kötődnek, de sem stílusukban, sem módszereikben nem formálnak egységes hermeneutikai irányt, tartalmukban és teológiai látásukban azonban mégis egy szorosan egységes gondolkodási körben maradnak.

 

Az eddig fellelt kéziratok alapján mindössze tizenhárom szerzőről tudunk, név szerint is: a 11. századból Abū l-Ḥaszan aṣ Ṣūrī (5 művet), Jūszuf b. Szalāma b. Jūszuf al-ʽAszkarī (1), a 12. századból Abū Iszḥāq Ibrāhīm al-Muṣannif (1), Munajjā b. Ṣadaqa (2), a 13. századból Ṣadaqa b. Munajjā b. Ṣadaqa (al-Ḥakīm, az orvos 5), Abū Szaʽīd b. Abī l-Ḥaszan b. Abī Szaʽīd (5), Gazāl al-Duwaik (3), a 14. századból Abū l-Faraj b. Iszḥāq b. al-Kattār (3), a 16. századból Ibrāhīm b. Jūszuf al-Qabbāṣī (3), Iszmāʽīl ar-Rumaiḥī (4), a 17–18. században Muszlim/Mešalma bin Murjān al-Danfī (2), Ibrāhīm b. Jaʽqūb b. Murjān al-Danfī (2), és Ġazāl b. Abī al-Szurūr al-Maṭarī al-Jūszufī al-Ġazzāwī (1). Ők összesen harminchét írást készítettek, melyből harminc különböző fennmaradt arab nyelvű kommentár kézbe vehető, és további hétről feltételezzük, hogy létezik (Weigelt, 2013, 206–207.). Sajnos a meglévők közül egyik sem teljes Tóra-kommentár, és a címek alapján úgy tűnik, hogy csak kettőt terveztek ilyen átfogó értelmezésnek a szamaritánus Pentateuchusról (vagy annak arab fordításáról).

E könyvek némelyikéből sok példány maradt fenn, másokból csupán egy. Ruairidh Bóid a példányszámot az adott szöveg népszerűségével és általános tartalmával hozta összefüggésbe: „Mivel üldöztetéssel és szegénységgel küzdöttek, nem jutottak elegendő könyvhöz, így csak néhány olyan könyvet tanulmányoztak, amelyekben minden szükséges információt megtaláltak a vallás gyakorlásához és az egész teológiához. Úgy tűnik, hogy az olyan könyveket, amelyek önmagukban hasznosak voltak ugyan, de nem adtak semmi feltétlenül szükséges információt […] nem tanulmányozták vagy másolták, mert tartalmuk párhuzamos volt más művekkel, és az emberek valószínűleg nem voltak képesek a minimálisan szükségesnél többet tanulni.” (Bóid, 1988, 347.)

Következésképpen az exegetikai művek száma ellenére közülük csak néhányat használtak gyakran. Ezek az írásmagyarázatok tele vannak ókori legendás anyaggal, amely bizonyos tekintetben eltér a korai zsidó vagy rabbinikus irodalom hasonló témáitól. Következésképpen ezek az arab kommentárok a szamaritánusok korábbi szóbeli hagyományaiból (naql) átörökített írásmagyarázati tradícióknak megfelelően készültek (Weigelt, 2013, 219–221.).

Munajjā b. Ṣadaqa halákhikus értekezésében, a Kitāb al-Ḫilāfban van egy utalás hat utasításra, amelyek Bóid szerint exegetikai szabályként (middá) értelmezhetők (Bóid, 1988, 623.). A szöveg a következőképpen hangzik: „Amikor az Ő (Isten) szándéka és célja homályos számunkra, akkor a deduktív érvelésen kívül a jogban használt következtetési módszereket is biztosította, mint például a szöveg megfogalmazása [naḥu naṭq] és a természetes jelentés [mafhūm] és az általános cél [faḥwa], és ami értelmes [ma’qūl], valamint a más esetekből való következtetés [qijās] és ami normális jelenség [jāri ‘l-‘ādāt].” (Bóid, 1988, 95., 164.)

Valójában ezek a szabályok a Tóra-szöveg önálló olvasásának és megértésének természetes következményei. Nincs szükség különlegesen megszerkesztett szabályokra, bár ezek közül néhány megfelel a zsidó hermeneutikai szabályoknak. A muszlim kālām teológia (vallási diskurzus doktriner kérdésekről) átvételével a szamaritánus exegetikai munkák némelyike racionalista alapon közelített a szamaritánus Pentateuchus szövegéhez. Ezek a szerzők – Ṣadaqa b. Munajjā, apja, Munajjā b. Ṣadaqa, és Abū 1-Ḥaszan aṣ-Ṣūrī (Weigelt, 2017, 231.) – a szentírás szövegét tudatosan megkomponált irodalmi műnek tekintették, ezért elsődleges exegetikai eszközeik a nyelvtan és a lexikográfia voltak. A szó szerinti értelmezés túlnyomó használata mellett analógiákat és átvitt értelmezéseket is alkalmaztak. Weigelt (2017, 218–230.) elemzésében a zsidó pesattal azonosítja módszerüket, bár véleményem szerint nem feleltethető meg teljességgel egymásnak a két elmélet.

Az arab korszakból származó szamaritánus műveket nevezhetjük szisztematikus írásmagyarázati alkotásoknak. Hermeneutikai koncepciójuk tükrözi a korabeli muszlim Korán-értelmezéseket, valamint a zsidó halákhikus és midrás stílusokat, de többé-kevésbé megőrzi az eredeti szamaritánus szándékot: hűséges a szamaritánus Pentateuchus egyszerű jelentéséhez.