Hivatkozások
Válaszd ki a számodra megfelelő hivatkozásformátumot:
Harvard
Chicago
APA
Filippov Szergej két írása is szoros összefüggést mutat egymással. A pétervári Oroszország előtt álló két lehetséges alternatívát vizsgálja: a felülről jövő reformok egymást követő, hol nekilendülő, hol elakadó hullámait, valamint a politikai terrort mint a hatalommal szembeni harc meghatározó eszközét. A szerző mindkét tanulmányában igazi mélyfúrást végez, fontos összefüggésekre mutat rá. A 18–19. században öt nagy átalakítási kísérletet különböztet meg, ezek mindegyike egy-egy uralkodóhoz (I. Péter, II. Katalin, I. Sándor, II. Sándor és II. Miklós) kapcsolódott, mindegyik a birodalom modernizációjának kényszeréből fakadt. Rendkívül érdekes és tanulságos epizódokat olvashatunk például a republikánus I. Sándorról, aki egy levelében arról elmélkedett, hogy miután népképviseletet hoz létre országában, az ő hatalma teljesen megszűnne, és visszavonulna az uralkodástól; vagy II. Katalinról, aki valóban összehívott egy 570 főből álló választott testületet törvényelőkészítő munkára, amely azonban képtelen volt megbirkózni a rábízott feladattal. A különböző reformkoncepciók bemutatásán túl azt vizsgálja, hogy vajon maga az orosz társadalom mennyire volt érett, fogékony a reformokra. Beszédes tény, hogy a reformok kidolgozására sokszor titkos bizottságokban, a nyilvánosság elől gondosan elzártan került sor, azok bevezetéséhez a hatalomnak rendre pressziókkal kellett élnie, vagy éppen meghátrált a társadalom egyes rétegeinek (többnyire a nemességnek) ellenállásától tartva. A felemás eredmények életre hívták azt az áramlatot az orosz társadalomban, mely szerint a problémákat csak a rendszer megdöntésével lehet orvosolni. Ezen belül egy radikális csoport a terrort választotta eszközéül. Filippov Szergej A lágyszívű gyilkosok című tanulmányában rendkívül szemléletesen mutatja be a terror ideológiai megalapozására tett kísérleteket, azt, hogy a végrehajtók hol bosszúnak, hol jogos önvédelemnek, hol mozgósító és agitációs eszköznek, vagy éppen a forradalom megvalósításának tekintették a merényleteket. Az is kiderül az írásból, hogy a terroristáknak a rendszer iránt érzett patologikus gyűlöletén (volt, aki a cár ünnepélyes keretek között végrehajtandó, gyötrelmes kivégzéséről ábrándozott; de ez a mentalitás vezetett ahhoz is, hogy a saját életüket ugyancsak játszi könnyedséggel dobták oda a megtorló hatalom gépezetének), valamint néhány általános lózungon túl (ezek többnyire az elnyomott nép felszabadításáról vagy éppen forradalmi diktatúra bevezetéséről szóltak) nem sok elképzelésük volt a problémák gyakorlati megoldásáról. Volt, aki nyíltan hirdette, azért nem dolgoznak ki programot a jövőre nézve, mert az ő dolguk pusztán a rombolás, az építkezés az utánuk jövő nemzedék feladata lesz majd.