A kommunizmus összeomlásával az ideológiák közötti harc is véget érni látszott; győzött a liberális demokrácia és a szabadpiac, ahogy azt Francis Fukuyama megfogalmazta. A berlini fal leomlása nemcsak a kommunizmust, hanem a kommunista szerzőket, köztük Lukács Györgyöt is maga alá temette. Mára azonban ez az értelmezés meggyengült. Egyre több szerző (Hans von Zon, Csizmadia Ervin) cikkezik arról, hogy „a liberális demokrácia uralma korántsem olyan evidens valami, mint aminek gondolni szokás, hanem ellenkezőleg: a történelmi fejődés kivételes képződménye”. A politikai gyakorlat is azt mutatja, hogy az autoriter vezetés egyre népszerűbb, ahogy arra például Arch Puddington is rámutat. Tehát a különböző közösségszervezési módok közötti ideológiai verseny újra megnyílt. S ebben az összefüggésben a régi válaszok, így a marxizmus is tanulságos lehet. Még ha el is fogadjuk, hogy a marxista ideológia és gyakorlat hibás volt, s így a marxista szerzők végleg „döglött kutyákká” váltak, akkor is szembe kell néznünk azokkal a marxizmus által is érintett problémákkal, amelyek elkerülhetetlenül következnek az emberek együttéléséből (az individuum szabadsága, elidegenedése, a nemzethez és az emberi nemhez való viszonya), valamint a kapitalizmus belső természetéből (egyenlőtlenség, kizsákmányolás, tőke politikai hatalma). S persze az sem árt, ha a politikai közösségek nem követik el újra ugyanazokat a hibákat a globális kapitalizmus kihívásaival szembenézve, mint amelyeket korábban a marxizmus elkövetett a nemzeti keretek között létező kapitalizmus meghaladása során.

„Lukács György a leghíresebb és a legismertebb” magyar filozófus gondolatai nagymértékben befolyásolták a 20. század szellemi életét. A magyar filozófusnak nemcsak művei, hanem élete is tanulságos. Lukács nemzetközi „életet” élt, és politikai szempontból is aktív volt: lakott Berlinben (1911), Heidelbergben (1912–17), nem harcoló katonaként részt vett az első világháborúban, majd a Tanácsköztársaság közoktatási népbiztosa. Ezután Bécsbe menekült, majd élt Berlinben (1931–33) és Moszkvában (1935–39) is. A második Nagy Imre-kormány népművelési minisztere volt. 1965-től konszolidálódott a helyzete, és tanítványaival létrehozta az ún. Budapesti Iskolát. Politikai tevékenységéhez kapcsolódóan Lukács legsúlyosabb döntése az volt, hogy a Vörös Hadsereg tiszafüredi vereségét követően mint politikai biztos részese volt nyolc katona főbe lövetésének. Lengyel András ezt vitatja (Forrás, 2017/1), és a magyar politikai folklór termékének tartja. Szabó, érthető módon, csak egy lábjegyzet (36.) erejéig érinti ezt a kérdést.

Lukács szakmai pályáját általában két részre osztják, és különbséget tesznek a fiatal és az idős Lukács között. Az előbbi korszak legfontosabb műve A lélek és formák (1910) esszégyűjteménye, a Heidelbergi esztétika (1916–18) vagy a később kiadott A regény elmélete (1975). Ezekben a művekben sokan Lukácsot romantikus forradalmárnak vagy legalábbis antikapitalista szellemiségű professzornak látják, aki számára a forradalmi erőszak volt a kultúrához vezető út (8.). 1918-as fordulata után Lukács egyértelműen és véglegesen kommunista gondolkodóvá válik, akinek legfontosabb művéről megoszlanak a vélemények. Szabó Tibor azon kevés Lukács-kutatók közé tartozik, aki számára A társadalmi lét ontológiája (1976) című mű a legérdekesebb és legjelentősebb. Szabó Lukács életművét egységes egészként fogja fel, és folyamatos fejlődését hangsúlyozza. A szerző szerint Lukács egész életében végig szinte ugyanazokat a kérdéseket tette fel, és ezekre végül egy autentikus, csak rá jellemző választ adott.

A könyv első, bevezető jellegű fejezetének címe Lukács György, az autonóm filozófus. A könyv második fejezete a Megélt gondolkodás vagy újragondolt élet talányos címet viseli. Egyrészt itt olvashatunk egy viszonylag tömör életrajzot a tények tükrében. Majd a szerző Lukács önéletrajzi jellegű írásait (Utam Marxhoz. Utóirat, 1957), illetve interjúját (Megélt gondolkodás. Életrajz magnószalagon, 1989) szembesíti az életrajz tényeivel. A kettő különbsége jól jellemzi Lukácsot.

A könyv harmadik, s egyben leghosszabb fejezete (89–260.) elemzi Lukács filozófiáját. Ez a rész témájában és feldolgozásmódjában is két egymástól élesen különböző alfejezetre oszlik. Ez a kettőség nagy érdeme a monográfiának. A 3.1-es alfejezet Lukács elméleti-filozófiai polémiáit tekinti át. Itt olvashatjuk Lukács kritikáját a pozitivizmusról, az egzisztencializmusról, a szemléleti materializmusról, illetve Buharinról és Rosa Luxemburgról. Emellett ez a rész tartalmazza a Brecht-vitát, illetve Bibó és Lukács vitáját a demokráciáról. Ez tehát nemzetközi keretbe helyezi Lukácsot, hogy úgy mondjam külső elemzést ad Lukácsról. A monográfiának ez a része nem az egyes Lukács művekre, hanem a műveken átnyúló problémákra, kritikákra és vitákra koncentrál. Ez a szakasz nemcsak a Lukács iránt, hanem általában a korszak iránt érdeklődök számára is kivételes szellemi kalandot nyújt.

A 3.2-es alfejezetben pedig a szegedi szerző szigorú olvasatban elemzi Lukácsnak a társadalmi létre és a filozófiai antropológiára vonatkozó nézeteit. Lukács késői művére, A társadalmi lét ontológiájára koncentrál, mert ezt tekinti a befejezetlen szintézisének. Ez egy eredeti ontológiai nézőpontot jelent, mert más materialista megközelítések, beleértve Marx nézeteit is, általában kisebb szerepet adnak a tudatnak és az eszmei tényezőnek. Lukács az emberi céltételezést képes beleilleszteni a természet oksági folyamataiba. Ebből következően pedig megnő az egyes ember alternatív döntéseinek, szabadságának, aktivitásának, kezdeményezőképességének és kreativitásának szerepe. Mindez pedig elvezet egy új antropológiához, amit a szerző részletesen tárgyal.

Ezután a monográfia még egy-egy rövidebb részben foglalkozik Lukács etikai útkeresésével (3.3), a demokrácia vagy totalitarizmus (3.4) kérdésével és Lukács politikai végrendeletével (3.5). Végül a könyvet egy magyar és egy angol nyelvű összefoglaló (4. és 5.) fejezet zárja, amely elhelyezi Lukácsot a 20. századi európai filozófia történetében.

Szabó Tibor Lukácsot autonóm filozófusnak tekinti. Ez a jelző meghökkentő, sőt provokatív, amely gyakorlati és elméleti szempontból is kérdéseket vett fel az olvasóban. Egyrészt kérdéses, hogy abban a kemény sztálinista és posztsztálinista diktatúrában, hogyan lehet egy filozófus autonóm, azaz független a dogmatikusan kötelező ideológiától. Szabó szerint Lukács, a „ravasz túlélőművész” (87.) még ebben a merev szellemi közegben is képes volt kidolgozni egy új és sajátos marxista értelmezést. Másrészt pedig, lehet-e egyáltalán egy marxista filozófus autonóm, vagy ez a két fogalom eleve kizárja egymást. Ha a marxizmusra izmusként tekintünk, akkor, mint minden izmus elvileg ez is nagyon sokfajta autonóm képviselőt tartalmazhat. Ha pedig a marxizmust azonosítjuk a Marx által írt szövegekkel, akkor is lehet egy marxista filozófus autonóm, legalábbis abban a korlátozott értelemben, hogy minden kellően gazdag és bonyolult szöveget, így a marxi szöveget is sokféleképp lehet interpretálni. Ráadásul magának Marxnak is különböző alkotói korszakai voltak. Végül megjegyzem, hogy számos szerző (Lenin, Trockij, Gramsci) életműve is mutatja, hogy a marxizmuson belül is vannak autonóm szerzők és irányzatok.

Szabó szerint Lukács autonómiájának egyik legfontosabb sajátossága, hogy a marxizmus keretén belül nagy hangsúlyt ad a szubjektumnak, az ún. eszmei tényező jelentőségének. E téma kapcsán Szabó részletesen tárgyalja Lukács és Sartre álláspontját, hisz mindkét szerző Marxot és különösen koruk determinista jellegű vulgármarxizmusát, a szubjektum valóságos szerepével akarja kiegészíteni (106–123.). Szabó szerint a két szerző számos részletkérdésben különbözik egymástól, ugyanakkor „nem lehet kettőjük között egy elméletileg soha ki nem békíthető ellentmondásról fenntartás nélkül beszélni” (122.). A különbséget Szabó abban látja, hogy „Lukács végül is elismerte a szubjektum jogait, az egyes ember döntéseinek, választásának, szabadságának fontosságát, de Sartre-ral szemben azt nem az egyéni létben, hanem a társadalmi létben kívánta megalapozni” (122.).

A demokrácia kérdésével kapcsolatban Lukács sajátos álláspontot foglalt el, amennyiben a szocialista egypártrendszer keretein belül kereste a demokráciát (247–256.). „Két tábor között álltam: nem szimpatizáltam a szociáldemokratákkal, és nem szimpatizáltam azokkal sem, akik diktatórikus módon akarták bevezetni a kommunizmust”, mondja Lukács az Életrajz magnószalagon című interjújában (248.). Mint a legtöbb kérdésben Lukács itt is hitt a polgári és a sztálinista megoldás között egy harmadik lehetőségben (tertium datur). Így hitt abban is, hogy a sztálinizmus és a szociáldemokrácia – amely napjainkra egyre kevésbé különböztethető meg a liberális demokráciától – között lehetséges egy harmadik társadalmi formáció is. Szabó bemutatja, hogy Lukács egész életét végigkíséri a szocialista demokrácia sajátosságainak a megfogalmazására való – sikertelen – törekvés. Ezt sohasem tudta konkretizálni, hanem megmaradt olyan általánosságok hangsúlyozásánál, hogy a népi demokráciát természetesen nem determinálhatja a többségi akarat, ahogy a liberális elvek sem, hanem csak az emberiség nembeli érdekei, amit a kizsákmányolt dolgozók és azon belül a kommunista élcsapat felismer és realizál. (Persze a 20. századi tapasztalatok fényében joggal merül fel az olvasóban a kérdés, hogy mi történik akkor, ha az élcsapat rosszul ismeri fel az ember nembeli érdekeit.)

Lukácsról monográfiát írni nagy kihívás, Szabó Tibor ezt kiválóan és olvasmányosan oldotta meg. A monográfia számos erénye közül mindenképpen szeretném kiemelni Lukács nemzetközi és hazai vitáinak szisztematikus áttekintését és a társadalmi lét ontológiájának a szigorú olvasatát. Azt nem tudom eldönteni, hogy Lukács milyen mértékben volt autonóm filozófus, de az biztos, hogy a szerző Lukácsnak egy autonóm – továbbá érdekes és új – értelmezését adta. A politikai filozófia iránt érdeklődők számára mindenképpen ajánlom a szegedi filozófus kitűnő könyvét.