A kereszténység felvétele után magától értetődően alakult ki az igény olyan szentek tiszteletére, akik az egyházat és a krisztusi tanítást Magyarországon képviselik. Már Szent Márton pannonhalmi patrocíniuma mögött is állhatott lokális szenttisztelet (Szent Márton a legenda szerint Szombathelyen született). A 12. század vége előtt a helyi szentek szentté avatása nem igényelt alapos, a Vatikán által jóváhagyott kanonizációs eljárást, és a női szenteket kivéve az összes középkori magyarországi szent kultusza ebben az átmeneti időszakban indult meg. Szent Zoérard/Szórád (András) és Benedek után Szent István és Imre tiszteletét László király kezdeményezte 1083-ban, magát Lászlót pedig III. Béla kérésére nyilvánította szentté III. Celesztin pápa 1192-ben. A szent ünnepének megtartásához és emlékének megőrzéséhez szükség volt legendák, azaz olvasmányok létrejöttére. A legelső legenda, amelyet Boldog Mór pécsváradi apát, majd pécsi püspök írt a két zoborhegyi remetéről, Szórádról (Andrásról) és Benedekről, minden bizonnyal 1064 után keletkezett. A pannonhalmi Szent Márton-kolostor bencés növendéke, Mór püspök a két remete aszketikus életleírásában valószínűleg a kortárs cluny-i bencés reformmozgalom tanításait kívánta megörökíteni. Az uralkodói szenttisztelet jelei már ebben a legendában is megjelennek: Salamon király, Géza és László hercegek pécsi tartózkodása alatt Géza megkapta Szent Szórád/András legfontosabb ereklyéjének, a testéből kiemelt vezeklőövének a felét.10