A magyar színháztörténet intézményesülésének első nagy fordulópontja az 1790-es év: október 25-én zajlott le ugyanis a karmelita kolostorból színházzá átalakított budai Várszínházban az első, hivatásos társulattól előadott, magyar nyelvű színielőadás (erről és alábbiakban érintett problémákról összefoglalólag lásd Kerényi Ferenc 1990). Ezt megelőzően a 18. században a magyarországi színjátszás egyik bázisaként a néhány arisztokrata kastélyszínház exkluzív látványosságnak szánt előadásai szolgáltak, amelyekben vagy főúri műkedvelők játszottak, vagy fizetett alkalmazottakat is bevontak (ilyen volt pl. az Esterházyak nevezetes kismartoni és eszterházi színháza, ahol Haydn is közreműködött udvari karmesterként és zeneszerzőként). Tömeghatása és irodalmi jelentősége szempontjából is jóval lényegesebb volt azonban az iskolai színjátszás. Ez utóbbi a különböző felekezetek gimnáziumaihoz kötődött, s itt a képzés részeként mutattak be a tanulóifjúság közreműködésével különböző, az iskola tanáraitól fordított, kompilált vagy írott darabokat – latin, német vagy akár magyar nyelven. A katolikus gimnáziumok ebből a szempontból komoly kulturális aktivitással működtek, s az egyes szerzetesrendek fenntartotta iskolák eltérő sajátosságokat mutató repertoárt alakítottak ki. A szcenikai megoldások és a bemutatott darabok száma szerint is a jezsuiták gimnáziumai voltak legfontosabbak – természetesen ez csak a rend 1773-as feloszlatásig érvényes. A piarista, pálos, minorita iskolai színjátszás sem elhanyagolható jelentőségű – a ferenceseknél, pl. az erdélyi Csíksomlyón a húsvéti misztériumjátékok jelentettek nagy hagyományt. A protestáns kollégiumok esetében az evangélikusoknál és az unitáriusoknál (ez utóbbiaknál persze Erdélyben) született számos drámaszöveg – a reformátusoknál, az 1562. évi Debreceni Hitvallásnak a színjátékokat elítélő állásfoglalása miatt, csak a 17. század második felétől bukkant fel az iskolai színjáték, s a 18. század végéig fokozatosan nőtt a darabok és az előadások száma, s a század közepétől ezek már magyar nyelven zajlottak. A 18. században ilyenformán létrejött, hatalmas szövegkorpusz néhány darabja átkerült a már hivatásos színtársulatok műsorrendjébe is (mint pl. a piarista Simai Kristóf néhány műve), mint ahogy az iskolai színjátszói tapasztalatokkal rendelkezők némelyike később színészként bukkant fel.