Vörösmarty Mihály lírájának187 értékelésekor mindenekelőtt annak nyelvi teljesítményére kell felhívnunk a figyelmet. A pesti irodalmi életben már a harmincas évektől, voltaképpen Kisfaludy Károly korai halála (1830) óta vezető bárdköltőnek tekintett Vörösmarty költészetében sajátos egyeztetési folyamat indult meg, mely megkísérelte nyelvileg összehangolni a kozmikus-emberi, a személyes és a nemzeti létezés dimenzióinak tapasztalatát. Vörösmarty költészetének visszatérő lírai szólama, hogy a nyelvileg létesülő szubjektum nem képes felszámolni a körülötte lévő világ apokaliptikus pusztulását, nem képes olyan erkölcsi imperatívuszokra lelni, mely létezésének értelmet adhatna, miközben a meghatározására született metaforák folyamatosan kikezdik a létesülő én határait, elmossák identitásának körvonalait. E kilátástalannak tűnő helyzetben, mely a nyelv és tudat szétválaszthatatlan, organikus kapcsolatára épül, megoldást csak a nemzeti perspektíva jelenthet, vagy legalábbis e nemzeti látószög tűnik fel olyanként, mely az értelemadás vigaszát felcsillanthatja a lírai én számára. Így nemcsak a lírai hang létesül nyelvileg – olykor reflektáltan is –, de egyúttal a körülötte lévő világot is csak nyelvileg képes újraalkotni.