A világosi fegyverletétel után a magyar irodalomban kevésbé a poétikai formák, mint az olvasói szokások és a professzionális irodalomértés átalakulása következett be. Egyfelől létrejött egy olvasási mód, mely érzékelhetően csak a nemzeti bárd szerepét tartotta elképzelhetőnek a költészet számára, s még a más szerepekben megfogalmazott lírai darabokat is a magyar nemzeti sorskérdéseket tárgyaló allegóriaként olvasta. Úgy látszik, hogy bizonyos politikai körülmények között felerősödnek a költészet közösségi feladatai, s az 1850-es években ez olyannyira erősnek bizonyult, hogy szinte minden más lírai megszólalási formát kiiktatott. Jellemző, hogy ekkoriban a kritika éles kereszttüzébe kerültek a petőfieskedők, mivel nem Petőfi bárdszerepét utánozták, hanem népköltői imázsát követték, miközben részint a költő korai halála miatt, részint cenzurális okokból Petőfi bárdköltőként írott versei csak igen korlátozottan voltak hozzáférhetőek az olvasóközönség számára. A bárdköltői szerep soha nem látott felértékelődése az olvasói szokásokat az allegorikus olvasás felé terelte, s ennek párhuzamaként az allegória mint poétikai forma is igen elterjedt. E változás azonban jobbára a kritikai gyakorlatban és a professzionális irodalomolvasásban jelentkezett, az olvasói szokások – bár pontos képet azokról nemigen alkothatunk, de a kiadott kötetek mennyiségéből és mine-műségéből kikövetkeztethetően – nem feltétlenül mutatják azt: a század második felének versolvasói továbbra is előszeretettel fogyasztották a korábbi hagyományok nyelvén megszólaló lírai darabokat (így igen népszerűek a biedermeier szerelmi költészet darabjai, illetve a petőfieskedők népies hangja). S végezetül több irodalomtörténeti konstrukció – talán nem függetlenül a hegeli esztétikának a művészet végét bejelentő tézisétől – a líra hanyatlását konstatálta (Toldy Ferenc már Vörösmarty után, Gyulai Pál majd csak Arannyal bezárólag). E jelenségeket nem magyarázhatjuk pusztán politikai okokkal. Az ötvenes években szerte Európában megfigyelhető volt a nagy műfaji rendszerek átértékelése, s a 19. század első felében kidolgozott lírai szerepminták leértékelődése. Ez egyfelől a metafizikus költészet transzcendencia iránti vonzalmának elvetését jelentette, másfelől az énformálás nyelvi meghatározottságának elbizonytalanodását. Ily módon az alanyi beszéd korábbi formái részint az allegorézis politikai irányába, részint egy újfajta, a lírai ént háttérbe vonó lírai megszólalás irányába, részint – mégiscsak megőrizvén valamit a művészet transzcendenst közvetítő funkciójából – a műnemeket átszelő ballada irányába mozdultak el (lásd Szajbély Mihály 1997a).