A népies elbeszélő költemény műfaji gyökerei egyrészt a főként ponyvairodalomban terjedő népszerű verses és prózaepikára, másrészt a folklórforrások bevonására vezethetőek vissza. Pl. Petőfi 1845-ben megjelent János vitézének208 előzményei a háborúból hazatérő, nagyot mondó, hetvenkedő katonáról szóló történetek – gróf Gvadányi József Rontó Páljától (1793) kezdve a Gottfried August Bürger Münchausen-történetein alapuló népkönyvön (Baro de Manx Lengyel ország conf. generalisnak a tengeren és szárazon tett tsudálkozásra méltó történetei, 1805) át egészen Garay János Az obsitosáig (1843). Másfelől a szöveg telis-tele van tűzdelve népmesei elemekkel a mostoha által szétválasztott szerelemesektől kezdve a boszorkányok elpusztításán át a tündérkirályságig. Petőfi oly sok elemből s oly nagy eredetiséggel építette fel verses elbeszélését, hogy annak konkrét forrásai csak nehezen volnának rekonstruálhatóak, másfelől azonban filológiánk a felhasznált vándormotívumok sokaságát gyűjtötte egybe (lásd Dömötör Ákos–Kerényi Ferenc 1994). Az irodalmi és folklórforrások ilyetén keveredése lehetett az oka annak, hogy többen (először Gyulai Pál) megkísérelték szétválasztani egymástól a népies beszély és a mesei világ megformálását, feltételezvén, hogy Petőfi két ütemben, s eltérő intencióval hozta létre művét. Tették ezt inkább kevesebb, mint több sikerrel, ugyanis a történet megkomponáltsága meglehetősen feszes, s ez már önmagában is arra utal, hogy egyetlen egységként értelmezendő.