Fáy András 1832-es regénye, A Bélteky-ház217 címe családregényt ígér (a „ház” szó a „család” értelmében szerepel itt), ám voltaképp csak két nemzedék egymásra következésében rajzol meg jelentős mentalitásbéli változásokat. A két Bélteky, apa és fiú sorsában a magyar nemes társadalmi szerepértelmezésének két lehetőségét mutatja be, fejlődésként ábrázolva az eltérést: a többnyire familiáris nevén Matyinak emlegetett apa a hagyományosnak láttatott, a köz ügyeivel nem törődő magatartásformát képviseli, míg fia, Gyula már olyan eszmék nevében próbál meg élni, amelyek a társadalom egészének hasznát tartják fontosnak. Nem véletlen, hogy a kettejük közötti eltérés éppen a felnövekedés és a nevelődés részletes leírásával alapozódik meg: Gyula esetében az anya tudatos hazafias hatása, valamint a bölcs nevelő, Káray tevékenysége magyarázza meg, hogy a fiú megtöri az önző és kényelmes atyai hagyományt. Fáy regénye ezen a ponton is szinte tézisszerű kifejtését adja a 18. századi, felvilágosodásból kiinduló nevelési eszmény liberális-politikai átértelmezésének: az ember nevelhetőségének az alapelvét egy új típusú, a harmincas években már erőteljesen jelenlévő nemzetfogalommal kapcsolja össze, s ennek értelmében a nemzet közösségéért érzett felelősség vállalása s a nemzethez való tartozás morális választás, amelyre a megfelelő nevelés készíthet fel. Ezt a didakszist Fáy egy panoramatikus, számos szereplőt mozgató regényszerkezettel fejti ki, s ilyenformán a középpontba állított váltás nemzedékváltásnak tűnhet fel: a regény végén nem egyedül Bélteky Gyula, hanem kortársai, Ongay és Vincze együtt esküsznek föl a haza szolgálatára, s ekkor már mindnyájuk mellett ott áll a méltó feleség, aki biztosítéka lehet a következő nemzedék helyes felnevelésének.