Cholnoky Viktor novellisztikájában – Krúdy életművéhez hasonlóan – a modernség és a 19. századi magyar elbeszélő hagyomány öröksége szorosan összefügg egymással. Az olyan tradicionális epikai eljárások, mint az élőbeszédet imitáló hangütés és az elbeszélőkedv által alakított előadásmód Cholnoky prózájában az irodalmi önreflexió eljárásaivá válnak. Az elbeszélőkedv látványos megnyilvánulásai az előadásmódra irányítják a figyelmet, ami alkalmat teremt a szöveg megalkotottságának tudatosítására. Cholnoky novelláinak jelentős része a művészlét és az irodalom mibenlétének problémáit veti fel, többnyire a valósághoz, illetve a valószerűséghez fűződő viszony nézőpontjából közelítve a kérdéshez. A szövegek perspektívájából tekintve a művészet valódi közege a fantasztikum és a játékosságra hajló képzelet. Mivel a valószerűség nem meghatározó ismérve a művészetnek, ezért – a novellákban többnyire költőként emlegetett – művésznek talán legfontosabb tulajdonsága korlátozott szavahihetősége. Cholnoky novelláinak narrátorai s a megalkotott költő-figurák egyaránt gyakran utalnak a művészek sajátos „ténykezelésére”, miközben azt is világossá teszik, hogy az elbeszélések legfontosabb esztétikai teljesítménye éppen a valóságtól elszakadó képzelet megnyilatkozásában rejlik. Az irodalmiság, illetve a művészlét kérdéseinek felvetése Cholnoky műveiben többnyire az (ön)irónia és a játékos humor nézőpontjával fonódik össze. A komikum ilyen kitüntetett jelenléte elbeszélői modorában valószínűleg nem független a 19. század anekdotikus elbeszélői hagyományától.