Füst Milán lírai nyelvének archaikus reminiszcenciái, melyek végigkísérik költői pályáját, az életmű értelmezésének kiemelt kérdésévé teszik a hagyományhoz fűződő viszonyt. A költői szerep megalkotottsága, a megszólalás elszakadása a konkrét vershelyzettől nagyrészt arra a hangsúlyozottan stilizált, a kortárs lírai köznyelvtől látványosan elütő nyelvi modalitásra vezethető vissza, amelynek alapvető hatáselve a régiség képzetének felkeltése. Füst legjellegzetesebb poétikai eljárásainak többsége az imitált archaikus, valamint a modern, a kortárs nyelvi rétegek összjátékára vezethető vissza, melyben az ellentétét, a törés alakzata (Schein Gábor 2006: 65) ugyanúgy szerephez jut, mint a folytonosság sugalmazása. Ha számba vesszük, hogy a lírai életmű milyen beszédmódokat és kulturális kódokat idéz meg, arra a következtetésre juthatunk, hogy elsősorban az irodalmi tradíció olyan elemeit illesztik a versek a maguk szövegébe, melyekhez a hangsúlyozott régiség képzete társul. Füst költészetében mindvégig az antik irodalmak és a Biblia nyelvi hagyománya marad a nyelvi imitáció legfontosabb forrása. Bár az érzékeny olvasó olykor a shakespeare-i dikció vagy Berzsenyi (pl. A magyarokhoz, lásd 349. o.) hatásának nyomait is felfedezheti némely szöveghelyen, a Biblia és görög-latin ókor nyelvi megidézésének gyakoriságát egyetlen más evokált beszédmód sem közelíti meg.