A 10-es, 20-as évek európai költészete, már szembesülvén olyan tapasztalatokkal, amelyek lehetetlenné tették, hogy a személyiséget továbbra is egy önmagával azonos lényeg szituatív megvalósulásaként fogja fel, az avantgárd kísérleteiben meglelte az új tapasztalatnak megfelelő nyelvi formákat. A széttartó nyelvi mozgások, a regiszterek keverése, az értelmi egész teljességigényét ironikusan kikezdő formák jelenléte világossá tette, hogy a vers többé nem valami mögöttes szubjektum kifejezésének médiuma, hanem a nyelvi keletkezés, épülés és lebomlás elsődleges térbeli formája. A magyar költészet hangjait megalapozó esztétista szemléletekkel szemben a klasszikus avantgárd kísérletei nálunk e tapasztalatot nem voltak képesek sikerrel közvetíteni. Sokkal inkább a történeti avantgárd felbomlása után József Attila és Szabó Lőrinc lírája. Amíg József Attila tragikus élményként veszi tudomásul a szubjektum felbomlását, Szabó Lőrinc a világ személyen túli, kettősségekbe rendezett szerkezetei között az én azonosíthatóságát elbizonytalanítva a személytelenség formáival kísérletezik. Egyik kései nagy műve, az 1947-ben megjelent, majd 1957-ben újabb ciklussal bővített, és ettől kezdve e bővebb változatban közölt Tücsökzene látszólag a 30-as évek lírájával ellentétben az én egységét igyekszik visszanyerni. A sorszámozott versek kisformáiból összeálló elbeszélés olvasható egy élet verses regényének is, nevelődéstörténetnek, amit nyitányként „a férfi összegez” alcím vezet be. Az alcím alatt az 1945-ös dátum szerepel, és a dátum az összegzést nyomban magyarázattá is változtatja: „a zűrzavar, amit most rendezek, / hogy értsem magam s hogy megértsetek: / örök véget és örök kezdetet.” Az összegzés, a magyarázat igényét az életrajzi olvasat könnyen hozhatja összefüggésbe az 1945-ben Szabó Lőrinc ellen lefolytatott igazolóbizottsági eljárással. A költőt néhány cikke, valamint az eredetileg 1928-ban írt, később átírt Vezér című verse miatt háborús bűnökkel vádolták meg. Csakhogy az emlékezés modalitását a Tücsökzenében nem a kijelentés, és ezáltal nem a múlt visszaidézhetőségének tudata határozza meg, hanem a kérdezés, egyszersmind annak felismerése, hogy az idő anyagát az emlékezés állítja elő: „Mire emlékszel? Utaztunk. De hol? / Egymásban? Biztos? Tehát menny s pokol / mi volnánk csak? S kettesben? Vagy magunk? / S a hús tudja igazi viszonyunk, / a külső test? Vagy egy másik csoda? / Hol kezdődik és hol végződik a / valóság? – ez a bökkenő: ezen / sokkal több dől el, mint a szerelem, / miénk s másoké: talán az egész / élet, s amit léleknek hívnak, és / istennek, öröklétnek? (…) lehet, / hogy az anyag is csak emlékezet?” (Utaztunk). Így a dolgokat végül is nem az emlékezés állítja az időbe, hanem a „mire emlékszel” kérdése, tehát az én felbomlása és megszólíthatósága. Az emlékezés így megjelenésének automatizmusában nem tekinti adottnak a múltat, nem állítja róla, hogy „így volt”, hiszen az emlékezést megelőzi a kérdés, így a múltat a szüntelen változás tudatában, válaszként teremtik meg a versek. A nevelődés folyamata, a megképzett élettörténet így minduntalan felbomlik, és kiderül, hogy a biográfia megképzése csupán az olvasás egyik lehetséges válasza volt a „mire emlékszel” kérdésére, amibe kezdettől beleíródott a „mit olvasol”, „hogyan olvasol engem” kérdése is.