Hogy mit értünk magyar irodalom alatt, és hogyan létezik az, amit ily módon megneveztünk, az irodalomtörténet miden korszakában új meghatározásokat igényel. Ami az itt tárgyalt korszakot illeti, megfontolásaink nem indulhatnak ki másból, mint annak megállapításából, hogy a 19. századi irodalmi rendszerben lejátszódó alapvető változások a 20. század közepén is megőrizték fundamentális érvényüket, a kulturális mintákat alakító impulzusokkal szolgáltak. Az irodalom fogalmát a 19. századtól a kulturális nacionalizmusok határozták meg, amelyek a nemzeti irodalmak kiterjedését elsősorban a többségükben államnyelvvé váló „karriernyelvek” hegemóniájával kapcsolták össze. A kulturális nacionalizmus intézményrendszerét (a Tudományos Akadémiát, a nemzeti nyelvű egyetemeket, a kiadói hálózatot, a könyvtárakat és a levéltárakat, stb.) a magyarországi kommunista rezsimek nem bontották le, de saját politikai hatáskörükbe vonták őket. Az uralkodó nyelvi szempontok mellett a magyar kulturális nacionalizmus diszkurzusában időről időre, főként a modernitás történetéhez hozzátartozó asszimilációs folyamatokkal összefüggésben, sztereotip etnikai szempontok is megjelentek. Általánosabb azonban a nemzetállami lét és a nemzeti nyelv ügyének összekapcsolódása. A kulturális nacionalizmus egy sor cselekvésformát és kezdeményezést foglal magában az államrend által összefogott társadalmi rendszeren belül, az iskolaügytől kezdve a versenysporton át emlékművek felállításáig, katonai ceremóniák szervezésétől a kibocsátott pénzjegyek nemzeti szimbólumokkal való ellátásán át múzeumok, színházak alapításáig és régi szövegek kiadásáig. A nemzeti irodalom 19. századból örökölt hagyománya, amely alatt egyfajta kanonikus teljességet értünk, ebbe a sorba illeszkedik. A nemzeti irodalom a romantikus nacionalizmus hagyományában, legalábbis ami az eszményeket illeti, egységes és kizárólagos, ekképp együttesen zárt rendszert alkotó, példaszerű remekművek válogatott gyűjteményében valósul meg. A 20. század első felében ezt a koncepciót először a Nyugat, később az avantgárd, majd a népi mozgalom felől érte támadás, a hivatalos kultúrpolitika azonban – a Horthy-rendszeré éppen úgy, mint a század második felében a Rákosi-rendszeré és szándékait tekintve a Kádár-rendszeré is – határozottan ragaszkodott az egységes, minden alternatív elbeszélést kizáró nemzeti irodalom 19. századból megörökölt koncepciójához.