Az 50-es, 60-as évek kulturális környezetében különös jelentőséggel bírtak azok a költészetpoétikák, amelyek egyéni tónusban, magas szinten voltak képesek átörökíteni a nyugatos líra nyelvi hagyományait, és így szembeszökő innovációk nélkül fenntartották azt, amit kulturális folytonosságnak szoktunk nevezni. Nem egyébről van szó, mint a költészet emlékezetéről, arról, hogy a magyar késő modernség termékeny poétikai párbeszédben maradhasson a modernitást megalapozó költészetekkel. Az ilyen megőrzőnek tekinthető költői életművek természetesen nem nélkülözik a jelentős egyedi értékeket, és maguk is számos vonatkozásban gazdagítják a kifejezés nyelvi-szemléleti készletét, ha alapvető tényezőit nem is újítják meg. Az innovativitás szempontja természetesen speciálisan irodalomtörténeti, az egyébként sem mérhető esztétikai értékekről keveset mond. Az 1950-es, 60-as évek folyamán a nyugatos költészetpoétikai örökség megőrzésében és továbbörökítésében mások mellett fontos szerepet töltött be a Válasz környezetéből induló Lator László, az Újholdhoz kapcsolódó Lakatos István és Somlyó György, akik mindannyian meghatározó jelentőségű fordítói életművet is hátrahagytak. Különös tekintettel igaz ez Somlyó Györgyre, aki nem csupán a klasszikus és a modern francia irodalmat tolmácsoló fordításaival, hanem későbbi esszéivel is éltette az irodalom érett, a nyugat-európai irodalmakkal kapcsolatot tartó poétikai önreflexióját. De talán mindhármuknál jelentősebb költői teljesítmény volt a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó Jékely Zoltáné. Pályája a 30-as évek közepén indult, a Mérföldek, esztendők (1943) című kötet után azonban több mint tíz évig nem jelentethetett meg új kötetet. Álom című kötetének példányait 1948-ban bezúzták, csak egyetlen példány maradt meg belőle. Az 1957-ben megjelent Tilalmas kert, mely felöleli a korábban kiadatlan versanyagot, jól reprezentálja Jékely költészetének élménybeli és poétikai folytonosságát. Bensőségesen finom, elégikus hangulatú versei, melyek a bukolika Radnótinál is fontos szerepet kapó hagyományában gyökereznek, a költészeti tradíció őrzőjeként szólalnak meg, ám éppen ez a konzervatív poétika válik alkalmassá arra, hogy legalább egy ponton, „A tüzes lovas” című versben Petőfi költeményét, a Szeptember végént újraírható palimpszesztként vegye birtokába. A vers cselekvő alanya az idő lesz, és így az idegenből visszatérő versdallam – hiszen a mottó nem Petőfi versét, hanem Schumann egyik zongoradarabját jelöli meg a dallam forrásaként – egyszerre képes hangot adni a hagyomány elmúlásának, és elégikus megőrzésének: „Az Idő letarolta / s a tél dere már megüté koponyám. // De most is a hajdani furcsa borongás, / baljóslatú gyász üli meg szívemet, erősbül a dallam – már templomi zsongás, a dombra kifordul a gyászi menet, // megállnak a dombon, a sírt körülállják, / és zendül a zsoltár és zúdul a rög, / siratva a csalfa leánykák / a nyurga fiút, kinek álma örök…”