Az 50-es, 60-as évek drámairodalmának másik jellemző csoportját realista szemléletű színművek képezik. Ezek a társadalmi jelen vagy a történelmi félmúlt valamely aspektusának közvetlen ábrázolására vállalkoznak. Hatásuk azon alapszik, hogy az olvasó vagy előadásuk esetében a néző saját társadalmi tapasztalatai alapján milyen viszonyt alakít ki e másodlagos, fiktív valósággal, és milyen eredménnyel képes azt saját társadalmi tudatával összefüggésbe hozni. A korszak legtöbbet játszott drámaíróinak munkáin kétségtelenül nyomot hagynak a valóságos tapasztalatokat felülíró ideológiai meggyőződések és az 1956 utáni nyilvánosság a kereteit meghatározó tabuk, de többnyire éppen a nem nagy eszmékkel, hanem a kisemberek konkrét élethelyzetével foglalkozó drámák találják meg azokat a réseket, amelyekben az ideológia szabályozó szerepe kevésbé érvényesül, és így legalábbis bemutathatóvá válik a társadalomban érvényes válaszlehetőségek kínálata. Példaként említhető Karinthy Ferenc Szellemidézés című drámája, amelyet Major Tamás rendezésében 1957. október 25-én mutatott be a Katona József Színház Bessenyei Ferenccel, Tőkés Annával és Garas Dezsővel. A darab 1938-ban játszódik Budapesten. Főszereplője egy magánéleti válságba jutott, idősödő író, Donáti Sándor, aki az Anschluss hírére családjával együtt kivándorolna Magyarországról. A forradalom leverése után feltehetőleg a nézőtéren ülők jelentős része is eljátszott ezzel a gondolattal, majd lemondott róla. Donáti hiába keresi a szabadság lehetőségét, kötöttségei képtelenné teszik arra, hogy kilépjen „ebből a mocsárból”. „Ha már gyöngék vagyunk lecsapolni, fölégetni – legalább a magunk motyóját mentsük, a saját életünk próbáljuk valahogy rendbe rakni…”393 Az író nem vándorol ki Olaszországba, nem költözik egyedül albérletbe, fordulat nélkül éli tovább keserűen az életét, amíg lehet.