A 70-es évek elején a realista prózahagyomány is szemlátomást elkezdett megszabadulni az ideológiai ballasztoktól. A korszakban uralkodónak mondható olvasói attitűd, amelyet a realista szemléletű regények műfaji és tematikus kódjai is igazoltak, a 60-as évek domináns olvasásmódjához képest változáson ment át. A változás természetesen nem érintette az elbeszélés világszerűségének tapasztalatát. Az olvasók valószínűleg ezután is a tárgyszerűen adott valóság képeként vonatkoztatták az olvasottakat saját szociális tapasztalataikra anélkül, hogy a poétikai szférára, az elbeszélés hogyanjára reflektáltak volna. A változás inkább a politikai tudat lassú átalakulásában érhető tetten. Miközben a regényirodalom, legalábbis annak itt bemutatott része, egyre inkább megszabadult a politikai rendszer igazolásának külső és belső kényszerétől, az olvasói érdeklődés is eltolódott a társadalmi tabuk és a politikai szűrők által korábban hozzáférhetetlenné tett területek feltárása felé. Emellett szembetűnő, hogy a regények műfaji eredetét vizsgálva visszaszorulóban van a riport, jóllehet e műfaj még mindig alkalmas arra, hogy olyan jelentős életmű épüljön rá, mint Galgóczy Erzsébeté. A dokumentumregény funkcióit viszont csak fokozatosan veszi át a film. A kép tehát kétségtelenül bonyolultabb annál, mint amit egy rövid összefoglaló felmutathat. Az alábbiakban elsősorban a realista eszközök funkcióváltásait kísérjük figyelemmel néhány fontos regény esetében.