A magyar próza 70-es években lejátszódó poétikai átalakulása és az átalakulással járó nyelv- és irodalomszemléleti kérdések megfogalmazhatósága a korszak recepciójában erőteljesen kapcsolódik Mészöly Miklós életművéhez. Olyan életműről van szó, amely egyszerre mutatja a folytonosság és az állandó megszakítottság jegyeit. Az életmű alakulásképét nem csupán a Mészöly-próza belső poétikai problématudata, hanem sajátos, két irányban nyitott irodalomtörténeti helyzete is meghatározza. Igaza lehet Szirák Péternek, aki úgy véli, Mészöly írásművészete az egyik legfontosabb kapocs a századfordulón modernizálódott magyar novellisztika és a kortárs kispróza-irodalom között. (Szirák Péter 1995: 43.) Lényegében ugyanez mondható el róla Kosztolányi regényei és a 70-es években megújuló magyar regényirodalom kapcsán. Csakhogy az ilyesféle történeti konstrukciók, tehát hogy a századforduló prózájára Mészöly írásművészetén keresztül nyílik rálátás a 70-es, vagy éppen a 90-es évekből, soha sem maguktól adódnak, kiépülésük mindig erőteljes értelmezői munka eredménye. Ezért ma aligha közelíthető meg e próza a hozzákapcsolódó, kanonizációs megfontolásokat is bőségesen tartalmazó interpretációs hagyomány megkerülésével. Annál is kevésbé, mivel ez a recepció jól láthatóan kultikus vonásokat is mutat. Ha röviden és ezért persze pontatlanul próbálnánk összefoglalni a kultikus recepció bázisát, az nem lenne más, mint az etikum és az esztétikum szoros kölcsönösségének feltételezése, továbbá hogy ennek a kölcsönösségnek köze van a férfiasság sztereotípiáihoz, amelyek metonimikus kapcsolatot létesítenek a sportos test és a szikár, gazdaságos írásstílus között.