Balla Zsófia költészete két irányból, Nemes Nagy Ágnestől és még inkább a Nemes Nagy-i líra számára kiinduló pontot jelentő Rilkétől vette át a tárgyias költészet kartéziánus eszményeit. A látható mögött valami állandóra irányuló és a tárgyat keletkezésében alakzatként újrateremtő költői szemlélet Balla Zsófia életművének uralkodó alapeleme, amely nem ritkán egészen más poétikákkal szembesítve egyre erőteljesebb vonásokkal egészül ki köteteiben. Feladatának elsősorban a világ eltörlését és képi újrateremtését tekinti. Az 1968-ban Bukarestben megjelent első kötet, A dolgok emlékezete, a pálya egyik legkiemelkedőbb alkotása, a nyelv és az emlékezet sajátos viszonyát beszéli el, egyben jelzi a metapoétikus reflexió igényét és önálló versalakító lehetőségeit. A tárgyias kötészet felszámolja a tárgy vagy az emlék létének saját idejét, és az alakzat időbeliségét állítja a helyére. „Van erre szó, de nincs emlékezet” – olvasható az Ünnepet című versben. Jellemzője e költészetnek, hogy az emlékezés retorikája erkölcsi tartalmakat nyer, ugyanakkor mivel az életrajzi háttérből újra és újra kiemelkednek a korán elveszített édesapa vonásai és az elhalt gyerek hiánya, a tárgyias poétika fenyegetést is hordoz, hiszen ahogy a Pokolraszállás című vers kifejezi, „minden emlékezés újra eltemet”. Balla Zsófia költészete az 1975-ben megjelent Vízláng című kötetben a hallgatás határán megszólaló beszéd elliptikus szerkezeteiből és paradoxonaiból építkezik, ugyanakkor a Tandori- és később a Petri-hatás befogadása jól mutatja, milyen lehetőségek nyílnak az újholdas eredetű poétika és a metafizikus hagyományokat nagyobb gyanakvással kezelő, újszerűbb nyelvszemléletek találkozására. A nyelvkritikai szemlélet az alakzatokra utalt emlékezetpoétika problematizálódásával jelenik meg ebben a rilkei, Nemes Nagy-i hagyományban.