A 70-es, 80-as évekre a népi irodalom kánona szinte teljes mértékben a költészetre koncentrálódott, miközben a szélesebb közönségízlés a prózának, elsősorban a regénynek kedvezett, és a versek olvasása egyre szűkebb körre korlátozódott. A népi irodalom másik öröklött problémája a poétikai megújulás képességének hiányában keresendő. A problémát feldolgozatlanul hordozta magában a népi irodalom Bartók-kultusza. Bartókban azt a zeneszerzőt látták, aki a zene területén mintegy beteljesítette a 19. századi népiesség programját, vagyis a Kárpát-medence folklórkincséből táplálkozva korának legmagasabb szintű, külföldi koncerttermekben is érvényes esztétikai teljesítményeit hozta létre. Mindezt úgy értették, hogy a néppel való azonosulás szinte természetesen rejti magában az értékek birodalmába való bejutást (Margócsy István 2005: 307). A nép azonban ebben a hagyományban soha nem szociológiai, sőt még csak nem is etnográfiai entitás volt, hanem az ideológiai kultusz terméke. Még inkább azzá vált a 70-es évekre, hiszen ekkorra a tömeges szövetkezetesítés és a modern médiakultúra terjedése folytán lényegében felszámolódott a tradicionális paraszti kultúra, sőt jórészt maga a parasztság is eltűnt. Amikor a népi írók ezt belátták, és kimondták, hogy a néphagyomány továbbvitelének feladata az értelmiségre hárul, nem csupán azt fogadták el, hogy a népi kultúra a városi kultúra részeként éljen tovább (ennek volt legsikeresebb megnyilvánulása a korabeli táncházmozgalom), hanem azt is be kellett ismerniük, hogy feladatukat ideológiai természetűnek látják. A népi irodalom poétikai megújulásának képtelensége nyilvánvalóan összefügg ideologikus megalapozottságával, és az alapjául szolgáló ideológia beszédmódbeli, szemléleti zártságával.