A magyar neoavantgárd harmadik meghatározó központja az akkoriban Jugoszláviához, ma Szerbiához tartozó Újvidéken, az Új Symposion című folyóirat környezetében található. Ez a folyóirat és a körülötte mutatkozó aktivitás jellegében alapvetően eltér a Magyar Műhelytől, amit jól mutat, hogy amíg az utóbbi munkáját programszövegek és programadó megnyilatkozások sokasága kíséri, az Új Symposion lapjain ilyenekkel nem találkozunk. Az Új Symposiont nem az irodalom megújításának, egy új mediális művészet létesítésének szándéka és kíváncsisága fűti, hanem egy addig nagyrészt irodalmon kívüli kulturális táj, a Vajdaság önszemléletének megalkotása, a hozzátartozó narratív és poétikai alakzatok kialakítása. A régió tértapasztalata a határ, a periféria és a hely nélküliség alakzataival írható le, ezek előfordulása jellemez számos olyan prózai és lírai alkotást, amely metonimikus kapcsolatba hozható a Vajdasággal. Ilyen alkotás például Domonkos István 1971-ben megjelent Kormányeltörésben című verse, csakúgy mint Tolnai Ottó lényegében egész költészete, amelynek első Magyarországon kiadott válogatása Vidéki Orpheusz címmel jelent meg 1983-ban. Alighanem összefügg ezzel a sajátos tértapasztalattal, hogy mindkét költő pályaindulásától kezdve hangsúlyosan szakított a költőiség eleven konvencióival, és költőietlen, rombolt grammatikai, retorikai struktúrák működtetésével tárgyi funkciókat kölcsönöztek a nyelvnek. Ez nem csupán azt jelenti, hogy verseikben távolság keletkezik a nyelv és használója között, hanem azt is, hogy a vers anyagszerűsége, tipográfiája, szintaktikai szerkezete kerül az olvasás előterébe. (Kulcsár-Szabó Zoltán 2007: 643.)