Orbán Ottó költészete a 60-as években egyaránt befogadta a korszak uralkodó költői köznyelveit, az újholdasét, az amerikai beatköltészetét és a Nagy László-i líráét, és jelen volt költészetében a kassáki avantgárd emléke is. Ezek a magas szinten elsajátított köznyelvek önálló tömböket hoztak létre versesköteteiben, amelyek így meglehetősen vegyes poétikai képet mutatva 1960-tól kezdve három-négy évente követték egymást. Legeredetibb teljesítményeit azok között a szabad- és prózaversek között érdemes keresni, amelyek szakítva a versszerűség hagyományos konvencióival először építették sikeresen a 80-as évek érett költészetének alapformáit. Orbán Ottó számára a költészet az elődökkel és a kortársakkal folytatott párbeszéd. A vers nem textus, hanem intertextus, amely korábbi szövegekkel való interakciókban jön létre, és értelmezésének feltétele is e kapcsolatok feltárása. E tudat alapozza meg a versbeszéd iróniáját. A lírai személyesség problémájának megoldásaképpen a 80-as évek végére olyan költői figurát visz színre, amelynek pozíciója a kívülállásban határozható meg, legyen szó akár a halálhoz, akár az irracionálisnak érzékelt világhoz fűződő viszonyról. A kívülállás nem utolsósorban a színre vitt lírai én történeti és hétköznapi szituáltsága közt húzódó töréséből fakad, vagyis abból, hogy a 70-es évek hétköznapjai, amelyek az egyidejű tapasztalat számára mintegy a történelmen kívüli, sötét időtlenségben telnek, nem nyújtanak támpontokat az én történetiségének feldolgozásához. Ehhez a szituációhoz alulstilizált beszédmódok és a nyelvi regiszterek keveredése, továbbá a világos értelem felvilágosult eszményeinek önreflexív fenntartása társul. Az önreflexiót a 80-as években írott versek egyre inkább a költői mesterségben mint a szabadság forrásában alapozzák meg. „A kor, a sors, a körülmények rabja – / a mesterségemben szabad vagyok”, olvasható Helyzetjelentés ötven előtt című versében, a Fényes cáfolat (1987) című kötet nyitódarabjában.