Amit a színjátszás játéknyelveiben az áttételesség, a kettős kódoltság jelentett, ugyanazt a szerepet töltötte be a drámairodalomban a parabolikus értelemképzésre való ráutaltság. Mivel a korszak politikai viszonyai nem tették lehetővé, hogy a 20. századi magyar történelem meghatározó tapasztalatairól, a történelmi önértelmezések csomópontjairól nyílt diskurzus kezdődjék, a drámairodalom abban lelte meg az ábrázolás egyik kézenfekvő lehetőségét, hogy a nyilvánosság előtt némaságba szorított tapasztalatokról hozzájuk hasonló történelmi helyzetek analógiáin keresztül szól, az esztétikai élmény részévé téve a parabolikus kód feloldását. A némaságba szorított és így még inkább meghatározó történelmi tapasztalatok közül az önértelmezését közvetlen politikai vonatkozásokkal összekötő drámairodalom számára kitüntetett fontosságú volt a Kádár-rendszer legitimitásának 1956-ra visszavezethető hiánya és a határon túl élő magyar kisebbség sorsa. A parabolikus ábrázolás ebben az esetben az irodalom és színház politikai dimenzióját hozta mozgásba, politikainak tekintve azokat az értelemképző mozzanatokat, amelyeknek közük van a társadalmi hatalomhoz. A parabolikus dráma ábrázolásmódja tehát akkor is kompatibilis a hatalom nyelvével, ha az általa megképzett értelem kisebb-nagyobb mértékben eltér, vagy akár szemben is áll a hatalom igazságaival. A kompatibilitás feltétele, hogy a befogadó közeg megszemélyesíthetőnek és egyetlen központi akarat által vezéreltnek gondolja el a hatalmat, és ne bonyolult mikrofizikai szövedékként szervezze meg tudatában.