Pilinszky János 1972-ben négy színpadra szánt szöveget írt, amelyek folyóiratbeli publikálás után a Végkifejlet (1974) című kötetben jelentek meg. A gyermekek és katonákat (bemutató: 1981), a Síremléket (bemutató: 1978), az Élőképeket (bemutató: 1980) és az „Urbi et orbi” a testi szenvedésrőlt (bemutató: 1994) műfaji meghatározásuk egyaránt egyfelvonásosnak nevezi, de csupán az első mű hosszabb egyetlen jelenetnél. Pilinszky színház iránti érdeklődéséről Egy lírikus naplójából című cikksorozata és az 1976-ban keletkezett Beszélgetések Sheryl Suttonnal című prózai műve ad számot. Meghatározó élménye volt, hogy 1971 augusztusában Franciaországban látta Robert Wilson amerikai rendező társulatának A süket pillantása című előadását. Wilson az elnyújtott időtartamok esztétikájának jegyében közelített a modern színház problémájához. Megteremtette „slow motion” (lassú mozgások) színházát, és elsőként alkalmazott előadásaiban egyéni időérzék által kimért szüneteket. A színházi fikciónak nála nem a kezdettel és véggel rendelkező lineáris idő szabott kereteket, így az idő a folyamatos jelen formáját öltötte, és a szöveg helyett a színészi test jelenlétének módja vált a teatralitás legfőbb forrásává. Pilinszky a színházat egyfajta rítusként fogta fel, a testi jelenlét, a mozgás, a hang és a szó rítusaként. Színpadi szövegei, amelyek a Szálkák és a Végkifejlet verseivel azonos nyelvet beszélnek, nem zárt művek, sokkal inkább a színházi jelrendszer konkrét előadásokban megvalósuló komplexitásának alkotótényezői. Pilinszky drámakísérletei az életmű peremén helyezkednek el. Sem A gyerekek és a katonák, sem a rövidebb színpadi szövegek nem nevezhetőek igazán sikeres alkotásoknak, de hatásuk nem elhanyagolható, mert szerzőjüket a költészetében átélt metafizikai problémák érzékennyé tették, mégpedig a magyar szellemi életben az elsők között, annak a színházi modellnek a megnyilvánulásai iránt, amelyet a szakirodalom Hans Thies Lehmann nyomán posztdramatikus színháznak nevez.