A 16. századi magyar vers repertóriumának55 adatai szerint a verses epika a korszak reprezentatív költői műfaja. A mára fennmaradt – vagy legalább csak említésből ismert – verses szövegek közül minden nyolcadik ebbe a kategóriába tartozik. A verstermés terjedelmét, tehát a strófák vagy verssorok mennyiségét tekintve pedig a verses epika aránya megközelíti a verses anyag 85 százalékát. A történetet elbeszélő verset többnyire krónikának vagy históriának nevezték. Az irodalomtörténeti hagyományban históriás éneknek nevezett műfaj valójában nagyon változatos tematikájú, célú és hangvételű szövegek összessége. Jellegzetesen kétlaki, az oralitás és az írásbeliség határán álló műfaj ez. „Krónikát immáran sokat hallottatok, / Írásban is, tudom, gyakran olvastatok” – írta 1574-ben Béla királyról szóló históriája bevezetésében Temesvári János. Eredetvidékét a már Anonymus által is említett középkori jokulátorok, énekmondók szinte nyomtalanul elveszett orális hagyományában sejthetjük. Abban a pillanatban, amikor a magyar nyelvű verses epika belép az írásbeliség világába, már meglehetősen sokszínű képet mutat. A legkorábbi fennmaradt ilyen szöveg, a Szabács viadala, mint láttuk, éppenséggel nem énekvers; nem hivatásos énekmondó, hanem egy literátus értelmiségi fogalmazványa. A műfaj sokszínűsége és sokarcúsága a 16. század során csak tovább erősödik. A históriás ének lehet alig harminc-negyven versszakos elbeszélés, és lehet könyv terjedelmű, többrészes, sok száz strófából álló kompozíció is. A fennmaradt jó másfél száz 16. századi história szerzői között találhatunk korabeli szlengben beszélő, kocsmatöltelék csavargót, de Padovát járt humanista történetírót, sőt majdani unitárius püspököt is.56