Zrínyi Miklós halálával, a vasvári békével, az önálló Erdély bukásával a török saját erőből történő kiűzésének ambiciózus politikai programja végleg lekerült a napirendről. A Wesselényi-féle összeesküvés leleplezését a bécsi udvar arra használta fel, hogy a megtorlásoktól megrettent országban a rendiség védőbástyáit megtörve abszolutisztikus kormányzati módszereket vezessen be. Ezzel véget ért a megelőző korszakot jellemző hatalmi egyensúly, így a politikai közbeszéd is jelentősen átalakult. Míg addig alapvetően az ország három részre szakadása és a török fenyegetés állt a társadalmi méretű diskurzusok tengelyében, most egyre inkább a rendiség sérelmei és a németellenesség motívumai, illetve az ezzel vitázó hangok kezdték uralni a nyilvánosság terepét. Az irodalom is határozottan átpolitizálódott, a sérelmek dramatizálása, az ellentáborral folytatott vita lehetetlenségének felemlegetése a poláris szembenállás logikája mentén szervezte át a kulturális életet. Ebben a felállásban a rendiség pozícióinak védelme az ideológia szintjén is összekapcsolódott az 1670. után példátlan üldöztetést elszenvedő protestáns egyházak megkeményedő Habsburg-ellenességével, míg a katolikus egyház a központosító törekvések és a birodalmi betagolódás támogatójának szerepét vállalta magára. A konfliktusok Thököly Imre vezetésével 1677-től fegyveres harcok formáját öltötték. A leginkább a köznemesi rend érdekeit szem előtt tartó kuruc mozgalom és az udvar küzdelmei változó szerencsével és változó intenzitással folytak, jelezve ezzel a szembenálló felek közötti hozzávetőleges erőegyensúlyt. Thököly kalandor politikája a leáldozóban lévő török birodalomban vélte megtalálni támogatóját, jó alkalmat adva az udvar számára, hogy hosszú időre elterjeszthesse Nyugat-Európában a kereszténység ellenségével szövetkező, rebellis magyarok toposzát. Az erőviszonyokat a Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) sem borította fel radikálisan. Számottevő nagyhatalmi támogatás és megfelelő gazdasági erőforrások hiányában a fejedelem nem tudta tartósan biztosítani az ország függetlenségét. 1711 után a Habsburg uralkodó és a magyar rendek között az érdekegyezéseken nyugvó csendes kiegyezés ment végbe. A kuruc eszmék hamarosan már csak nosztalgikus visszaemlékezésekben és tartalmatlan kulturális gesztusokban éltek tovább. Az emigránsok egyre fogyatkozó tábora igen kis hatással bírt a magyarországi szellemi életre. A korszak végét és a kulturális beszédmódok modernizálódásának új időszakát jelképesen a Mária Terézia királlyá választását övező nemzeti lelkesedéssel összefüggő, megélénkülő irodalmi tevékenység jelöli ki.