A magyar irodalom első négy évszázadának története jelentős részben olyan szövegemlékeken alapul, amelyek egyetlen példányban maradtak fenn. Fájdalmas tény ugyan a középkori magyarországi írásbeliség nagymértékű pusztulása (egyes becslések szerint a kéziratok egy százaléka maradt fenn), de ennek a roppant sovány szövegtradíciónak elsősorban nem az érzelmi hatása az, amely az irodalomtörténet szempontjából következményekkel jár, hanem az, hogy ez a tény alapvetően meghatározza a kezdeti korszakról szóló történetmondás lehetőségeit. Már a szövegek filológiai vizsgálata is alapvető nehézségekbe ütközik: amennyiben az egyetlen fennmaradt kézirat vagy éppen az elveszett kézirat alapján készült kora újkori kiadás értelmezésénél kudarcot vallunk, nehéz megállapítani bizonyossággal, hogy mi lehetett a helyes, szerzői szövegváltozat. Ezzel szorosan összefügg, hogy a modern filológia még ma is gyakran használt kritériuma, a szerzői szándék megközelíthetetlen marad azokban az esetekben, amikor a fennmaradt, gyakran névtelen szövegemlékek bármiféle társadalmi és történeti kontextus nélkül állnak előttünk. Művek szerzői kéziratai egyáltalán nem maradtak fenn a 15. század vége előttről. Egyedül olyan jegyzeteket ismerünk, mint a Königsbergi Töredék, amely a véletlen folyamán a fordítás, az anyaggyűjtés pillanatában őrizte meg a szöveget: a fennmaradás körülményei folytán tudjuk, hogy ismeretlen lejegyzője maga jegyzetelte ki szentbeszédének anyagát a töredék anyakódexéből, de ebben az esetben sem közzétételre szánt műről van szó. A korai magyar fordítások között is nagyon ritkák a fordító saját kézírásával fennmaradt művek (a domonkos Váci Pál regulafordítása a Birk-kódexben, 1474; Nyújtódi András fordítása a bibliai Judit könyvéből, 1526–28). A 15. század, Vitéz János és Janus Pannonius kora előtt pedig a középkori értelemben vett auctorokról alig beszélhetünk Magyarországon.