Bethlen Miklóshoz hasonlóan a privát és a publikus szférát egységben megjelenítő emlékezések II. Rákóczi Ferenc emlékírói művei is. Ezek nem Magyarországon és nem magyar nyelven születtek: a fejedelem Vallomásait latinul (Confessio peccatoris), Emlékiratait (Mémoirs) franciául írta francia-, illetve törökországi emigrációjában.124 Annak ellenére, hogy Rákóczi a régiség leginkább kultikus alakja, vallomásaival az irodalomtörténet aránylag keveset foglalkozott. Ebben jelentős szerepe lehetett annak is, hogy az Emlékiratok magyarul (az 1739-es francia megjelenés után) csak a 19. század második felében jelent meg, a Vallomások magyar fordítása pedig csak a 20. század elején készült el, és ezután is csak kevés méltatóra találtak az irodalomtörténészek körében. Az 1964-ben megjelent irodalomtörténeti szintézis szerint „igazi helyét nem foglalhatta még el a magyar irodalom történetében, nem válhatott még az irodalmi örökség szerves és élő részévé” (Hopp Lajos 1964: 386). A két művet az irodalomtörténet egyetlen önéletrajzi emlékezés részének tekinti, az Emlékiratokat a Vallomások első és második könyve közé illesztve be. Egymáshoz való viszonyukat szerzőjük a Mémoirs elé írt, az Örök Igazsághoz címzett levélben világítja meg: „Vallomásaim könyveiben feltártam neked [t.i.: Istennek] az emberek előtt szívem belsejét. Itt az embereknek mondom el Teelőtted külső tetteimet. Az emberek Vallomásaimból megtudják majd, milyen indítóokok hajtottak a cselekvésre; ebből a könyvből megismerik azt, amit tettem”. A nézőpontok különbsége ellenére a szabadságharc eseményeit tárgyaló Emlékiratok sem politikai-publicisztikai mű, hanem vallomás, amelynek a politika tárgya, de nem célja (Kovács Ilona 1992: 26). A magánszemély tetteiről szóló önéletrajzi vallomás és a külső eseményeket, a nyilvánosan szereplő személyiséget bemutató emlékirat műfaja Rákóczinál sem válik el mindig élesen, mivel a politikai események a vallomások szövegében is helyet kapnak.