A 18. század végén és a 19. elején a líratörténetben olyan nagyszabású változások indultak el, melyek hosszú távon befolyásolták a költészetről való gondolkodást és a versolvasási szokásokat. Megváltozott a versek társadalmi használata, egyáltalán a versolvasás célja, funkciója, s ezzel párhuzamosan átalakultak a verseket közvetítő médiumok, s végül igencsak átalakultak a versírás poétikai technikái is (a verselés, a metaforahasználat stb.), miközben a korábbi hagyományok is tovább éltek. Eme változások bonyolult összefüggésrendszerét talán a legegyszerűbben a költői szerep értelmezése körüli változásokkal ragadhatjuk meg. A 18. század második felében jelentkező művelődési programok ugyanis igen komoly szerepet szántak a költészetnek a nemzeti, tudományos, politikai identitások építésében. A rendi és a közköltészeti hagyománnyal ellentétben e programok a költészet hatókörét jóval tágasabban jelölték ki: immár nem egy-egy reprezentatív esemény rangját és fényét jelző díszítőelem a vers, nem is a szórakozás alkalma az, amely létrehozza, hanem sokkal inkább egy tágabb közösség identitásának alkotóeleme és egyúttal garanciája. Természetesen e hagyományok szervesen fejlődnek ki egymásból: hiszen a rendi költészetben pl. csak egy lépés az encomiasticumban a megverselt személy kapcsán hazafiúi virtusokról, vagy akár a tudományokról elmélkedni, s egy frivolabb hangütésű szerelmi dal is szolgálhat bizonyítékul arra nézvést, hogy kifejezési lehetőségeiben mily gazdag a magyar nyelv. Az említett művelődési programok – melyek szorosan kötődtek az európai művelődéstörténet bizonyos irányaihoz – az 1770-es évektől kezdődően irodalmi csoportokat, pártokat hoztak létre, a lefolytatott, olykor személyeskedésig fajuló esztétikai viták (ahogy a korban nevezték: pennacsaták) mögött komoly nézetkülönbségek húzódtak. E viták hevességét akkor érthetjük meg igazán, ha felismerjük, hogy e korban az irodalom egyre inkább a nemzeti identitás egyik meghatározó eleme lett, s ily módon egyáltalán nem mindegy az sem, hogy ki és miként műveli a költészetet, hogy egy másik elvárásrendszer felől művészetnek lehet-e tartani azt. E váltásnak természetesen komoly poétikai következményei is voltak. Példának okáért – leginkább a mesterkedőkkel szemben – a 18. század végétől egyre gyakrabban hangzik fel a versificatorság vádja. A poétával szembeállított versificator (magyarul talán versfaragóként adhatjuk vissza) a mesterségbeli tudásnak ugyan birtokában van, de azt nem egy elvont cél érdekében használja, hanem pénzért gyakorlatilag bármit hajlandó megverselni. E szembeállítás mögött egy olyan előfeltevés húzódik, amely idegen mind a rendi, mind a köz-, mind a mesterkedő költészettől, ti. az, hogy az esztétikai tárgy önmagában és önmagáért véve értékes, s hogy a költő nem az alkalomra írja versét – még ha egy alkalom ihlette is –, hanem az örökkévalóságnak.