Az egyik első nagyszabású művelődési program is a rendi költészetből indult. Az 1770-es években a bécsi magyar testőrség Bessenyei György nevével fémjelzett csoportjának színre lépő tagjai,139 származásuknál, neveltetésüknél, s nem utolsósorban aktuális társadalmi rangjuktól vezéreltetve is egy udvari, reprezentatív világba kapcsolódtak be. Kedvelt műfajuk, az episztola egyszerre mutatta be a művelt társasági élet erény- és viselkedéstanát, ugyanakkor alkalmat adott e szerzők számára, hogy – elsősorban franciás udvari műveltségüknek köszönhetően – ki is lépjenek a rendi költészet keretei közül. E kilépés nem formai, poétikai területen zajlott le, de nem is a versek tartalma, filozófiai mondanivalója volt az, ami megkülönböztette őket a rendi költészettől, hanem a társalgás maga. Hiszen csak nehezen volna közös nevezőre hozható báró Orczy Lőrinc libertinus húrokat pengető költészete (mely a társadalmi fejlődés garanciáját leginkább a luxus minél teljesebb körű elterjesztésében látta), a vele társalkodó és vitatkozó Barcsay Ábrahám boldogságfilozófiája (mely a boldogságot nem az élvezetekben elmerült világban, hanem a mindent leromboló idő próbáját kiállt belső értékekben leli fel), akár Ányos Pál érzékenységtana (mely az érzékenységet a külvilág befogadására való fogékonyságban jelölte meg), vagy éppen a fiatal Bessenyei elképzelései arról, hogy az ember valójában egy örömszerzésre törekvő gépezet. E rendkívül heterogén eszmei közegben azonban működik egy előfeltevés, amely közös, s amely kiválóan illeszkedik Bessenyei programnyilatkozataihoz. Abban ugyanis mindahányan egyetértenek, hogy a költészet nem pusztán a rendi reprezentáció eszköze, hanem egy olyan médium, melynek segítségével a művelt társasági ember a gondolkodását csiszolhatja, próbára teheti, s melynek segítségével a hamis, s ily módon veszélyes eszméket leleplezheti, a helyes mederbe terelheti. Persze magukban a versekben ilyen nagy leleplezések csak ritkán találhatóak (megemlíthetjük Barcsay versét, A kávéra címűt, Orczy ódáját A’ Magyar Szépekhez vagy – egy másik műnemre utalva – Bessenyei tragédiáit), mégis e versek, s nemcsak az episztolák, hanem a lírai darabok is, láthatólag azzal az előfeltevéssel születtek meg, hogy általuk – és nyilván olvasásuk által – a lélek érzékenysége, a művelődés iránti fogékonysága csiszolódik, s ennek révén a tudomány – melynek a világot előmozdító erejében szentül hittek – fejlődik. Ezért lesz számukra oly fontos a társalkodás mellett az „elme”, annak ellenére, hogy költészetük és filozófiájuk egyáltalán nem mondható racionalistának. Az elme kiemelt szerepét mutatja pl. már Barcsay és Orczy Révai Miklós által közreadott verses beszélgetésének címe is (Két nagyságos elmének költeményes szüleményei, 1789).